Jegyzet

Jávor Béla: Miért hagytuk, hogy így legyen?


Mi az, amit még nem írtak le ’56-ról? Mit mondhat még a szemtanú azoknak, akik akkor még nem éltek, s akik már többségben vannak a mai Magyarországon. Mit mesélne ma Petőfi, Jókai és Vasvári, ha még élne, ’48-ról? Talán ugyanazt, mint mi, hogy összefogott a fiatalság, az egyetemisták, a jurátusok és kimentek az utcára tüntetni, amit előbb betiltott, majd engedett a hatalom. Az ÁVH, a kormány, az ötvenhatos Helytartótanács semmit sem tanult ’48-ból, pedig tudhatta volna, hogy a békés tüntetés minden forradalom melegágya, ahogy az volt ’48 március idusán és az ’56 október 23-án is. Szikrából lesz a parázs és parázsból a tűz. 1948-ban a sajtószabadság, 1956-ban a gyülekezési szabadság kapott lángra, mind a két időpontban az egyetemisták pontokba szedték a követeléseiket, de ’56 már túllépett a 108 évvel korábbi forgatókönyvön. Itt már elvágták a diktátor szobrának csizmáját és a múzeum kertben, a Rádiónál már nem az eső kopogott a fejeken, hanem a puskagolyók. A XX-ik századi Helytartótanács, bár remegni méltóztatott, de remegő kézzel lőtt is a forradalmárokra. A Rádiónál már eldőlt, hogy ez nem tüntetés hanem forradalom, a süvítő és sajnos célba is találó puskagolyók döntöttek, már nem beszélhettünk csak tüntetésről. S még inkább így lett ez a Kossuth téri sortűz után. A diktatúra csak azt adta, ami önmaga, és amit tett a korábbi évtizedben. Mert azt hitte megteheti, azt hitte, még erős, azt gondolta legyűrhetetlen, pedig már rég nem volt az, s ez a következő 12 napban ki is derült.

Ahogy 1848-ban, úgy 1956-ban is nem történt semmi más, mint nyilvánvalóvá lett, ami addig internáló táborok, börtöncellák, kivégző osztagok, bírósági ítéletek által létezett, hogy e nemzetben is vannak tisztességes magyarok és áruló magyarok. Ahogy az már ezer éve igaz s időről időre szembesülünk vele. Áruló, aki a nemzet érdeke elé helyezi más ország érdekét s főként a sajátját vagy együtt e kettőt. Hogy példákat mondjak, áruló volt Károlyi Mihály és Kun Béla, még inkább Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás és, ha már ’56-ot idézzük, áruló volt Kádár János, aki még a forradalom támogatójaként ment át a szovjetekhez és árulóként tért vissza négy nap múlva, egy orosz tankba bújva.

Akárhogy is nézzük és elemezzük a részleteket, mindig arra a konzekvenciára jutunk, vannak a tisztességes, nemzetet féltő, érte áldozatokra is képes magyarok, akik rendszerint ezeket az áldozatokat meg is hozzák és vannak a nemzet söpredékei, akik ezeket az áldozatokat beszedik.
Minden forradalmi emlékezetet lehet aktualizálni, ahogy azt a mindenkori kormánypolitika és ellenzéki politika meg is teszi, az ellenzék a szabadságjogokat hiányolva még akkor is, ha azok sosem voltak ennyire virulensek, mint manapság, a kormány pedig az idegen érdekekhez történő kritikátlan alkalmazkodást veti az ellenzék szemére, nem teljesen ok nélkül. S persze kormány és ellenzék sosem veszi észre saját szemében a gerendát, csak a másikéban a szálkát, ahogy azt a Mester már kétezer éve megmondta.

Hogy hová süllyedt a politika 1956 óta, de még inkább 1848 óta, azt a most befejeződött választási kampány jól megmutatta, de miért csodálkozunk? Az eszméket, a stílust személyek teremtik meg és képviselik, s az ország mai politikusai –tisztelet a kivételnek - bármelyik oldalon állnak is, nem Kossuth Lajosok, nem Görgei Artúrok s még kevésbé Deák Ferencek. Egyik kezem ujjai is elegendők lennének a minőséget megszámolni. Ezen persze boronghatunk reggelig, de mégis hadd kérdezzem meg: 1989-ben, amikor az új politikai elit előlépett részben az ismeretlenségből, részben a kommunista pártbizottságokból, mi, akik joggal elégedetlenek vagyunk, miért nem álltunk oda? Mi, akik gyerekszobáinkból, családi neveltetésünkből, erkölcsi kiállásunkból, addig elért iskolai és szakmánkban szerzett eredményeinkből következőleg talán alkalmasabbak lennénk, talán jobban csinálnánk, miért nem vettük a fáradságot, hogy megmutassuk, lehet ezt jobban és tisztességesebben is csinálni. Miért hagytuk, hogy szakmájukban nem túl sikeres jogászok, orvosok, tanárok, mérnökök, írók, filozófusok, közgazdászok vegyék magukra a politikusok szerepét? Azok akik addigi életük során nem jutottak illő magaslatokba, most új téren próbáljanak szerencsét. Mert ennek csak a most befejeződött választási kampányban történtek a következményei, melyek rajtunk és nemzettársainkon csattannak.

1956 emléke, erkölcsi tisztasága, áldozatainak sokasága kérdezi meg tőlünk ezen az ünnepen is, az Illés együttes dalával szólva:
Miért hagytuk, hogy így legyen?