Zenei kincsestár

A Zenei Kincsestárban egy sokunk szívének kedves művész legfrissebb fölvételeit van szerencsénk bemutatni önöknek. Idestova húsz esztendeje annak, hogy a barokk koloratúréneklés koronázatlan királynője, Cecilia Bartoli – némi képzavarral élve – valósággal új reneszánszát támasztotta a barokk operaéneklésnek. Szenzációs Vivaldi-albuma óta se szeri, se száma a hasonló kiadványoknak. A lemezkiadók kínálatában és az operaszínpadokon is sorozatban jelentek meg Vivaldi eladdig porosodó operái, majd következtek az évszázadok óta feledésre ítélt szerzők, akik nem egyszer a halhatatlanok alkotásaihoz méltó remekeket ajándékoztak a múló időnek. Maga Cecilia Bartoli is emlékezetes fölfedezőutakat tett a barokk és a neoklasszika világában a világ legrangosabb régizenei együtteseivel. A mostani karácsonyra azonban ismét az Il Giardino Armonico együttes briliáns kíséretével lépett a közönség elé új lemezével, amely a XVIII. század rejtélyes sorsú énekesei, a castratók emléke előtt tiszteleg. A korszak alaposabb ismerete szükségeltetik ahhoz, hogy bizonyos mértékig meg tudjuk érteni azt a kíméletlen céltudatosságot, amelynek jegyében szép hangú énekesfiúkat egész életükre kiható műtétnek vetettek alá, hogy hangjuk mindörökre megőrizze gyermeki fényét és hajlékonyságát. A bizarr eljárás egyik haszonélvezője éppenséggel a Sixtusi kápolna énekkara volt, minthogy a korabeli megítélés szerint a férfiasságuktól megfosztott énekesek hangja az angyalok mennyei kórusát idézi. Csakhamar az opera is rákapott e különleges hangfajra, amely a női mezzoszopránokénál is éteribben szólt, ugyanakkor a férfi testfölépítésének köszönhetően jóval terhelhetőbb volt, így válva alkalmassá lélegzetelállítóan hosszú és cikornyás díszítések eléneklésére. A kor zenerajongói – különösen a hölgyek – szó szerint ájuldoztak a nagy kasztrált énekesek hallatán, akiknek föllépése a primadonnákénál is nagyobb hajcihőt jelentett. Különösen a komponisták számára, akik alig győzték kiszolgálni e rigolyás és különc művészek elvárásait. Mint Nicola Porpora, akitől elsőként az 1735-ben, Londonban bemutatott Polifemo című opera egyik áriáját halljuk.
Porpora Polifemójának sikerét jelzi, hogy a szerző a következő évben ugyancsak London számára komponált. Cecilia Bartoli az Imeneo ünnepe című operából énekel.
Következzék egy komponista, aki nagy jövőt jósolt a gyermek Mozartnak, de saját zenéje még a barokkban gyökerezik. Johann Adolf Hasse most következő áriájának további érdekessége, hogy a mester 1725-ben Antonius és Cleopatra történetét vitte operaszínpadra.
Cecilia Bartoli befejezésül ismét a Polifemo című Porpora-operát idézi meg.