Jegyzet

Jávor Béla: Sercli

Tagadhatatlan, ha visszanézek eddig megélt éveimre, igazat kell adnom a magyar szólásnak, mely szerint „kenyerem javát már megettem”. Ha nem akarom magam ámítani, akkor elmondhatom, hogy végül is nincs más hátra, mint a sercli. Persze a sercli nagysága függ a kenyér nagyságától, egy Szegedi bucinak jóval kisebb a serclije, mint egy kétkilós kenyérnek, de a sercli-lét végül is magában hordozza, mit? A véglegesség eddig szőnyeg alá söpört érzését. Amikor 30, 40 vagy akár 60 éves voltam, tudtam, hogy éveim száma eggyel vagy épp tízzel emelkedett, de mintha nagyanyám spájzába mentem volna be, még annyi üveg befőtt és lekvár állt a polcokon, hogy bátran tekinthettem a jövőbe. Mostanra nemcsak a polcokon álló üvegek lettek kevesebbek, de összement maga a spájz is.

Nem szeretünk az elmúlásra gondolni, még azt sem tudatosítjuk magunkban, hogy szó nincs elmúlásról, hiszen nem múlunk el, csupán eddigi világunk múlik el, mi magunk élünk tovább, hitünk szerint él a lelkünk és majdan élni fog velünk testünk is, csupán egy dolog, amit itt hagyunk örökül gyermekeinknek, unokáinknak s ha szellemünk ennél többre volt képes, nemzetünknek vagy az emberiségnek, s ez nem más, mint a szellemünk.

Gyermekeink méltó ünnepséget rendeztek s végül, mire az egész napos programok után hazaértünk saját lakásunkba, meglepetésként huszonnégy rokon, közelebbi-távolabbi családtag várt ránk, italok és finom ételek, ajándékok és ünneplés, mert hiszen milyen az ember, csinnadrattával akarja elfedni az elfedhetetlent.

Éjjel fél négykor felébredtem - talán az este kicsit többet is ittam - és újra végigéltem az estét, ahogy fáradt hetvenesként feleségemmel hazaérkezem, s benyitva a lakásba, ott ülnek rokonaink és barátaink a szobákban, kezükben pohár, koccintásra emelve. Ott ül apám és anyám, arcukon a születésemtől ismert mosolyuk, nagyanyám, akinek szemében csillog a szeretet könnycseppje, nagyapám bajsza alatt hamiskás mosollyal és ott ül Szidi néném, nagyanyám húga is, száján látom még a kiejtett Brekusz nevet, ahogy engem hívott, de ott ül másik nagyapám és nagyanyám is. Ott ül apósom és anyósom, s ott ülnek a nagybácsik és nagynénik, az unokatestvérek, akiktől egykor emberséget, humort és szeretetet tanulhattam, s átmegyek a másik szobába, ahol ott ülnek az egykor élt barátok, mind fényes ünneplőben, mindegyikük kezében pezsgős pohár és körbejárok és mindenkivel koccintok és csak hosszú idő múlva tűnik fel, hogy egyikük sem mozdul, egyikük ajkán sem szűnik a mosoly és egyikük se mondja prosit, csak én lépek feleségemmel széktől székig, s ahogy haladunk előre, egyre jobban remeg a kezemben a pohár, egyre inkább ki-kicsöppen a pezsgő.

Lakásunk szobáiban ott ülnek a barátok és rokonok, mindegyikük magasra tartja a poharát, mígnem az utolsóhoz nem érünk, aki mellett még van két szék. Két szék, amely még üres, oda ültetem le feleségemet s magam is mellé ülök az utolsó székbe, a kezünkbe tartott poharainkat összekoccintjuk, de nem isszuk meg, kezünk és mosolyunk nem változik, eggyé lesz a többiekével.

Hetven éve élek ezen a földön, ebben a világban, az Universumnak e szegletében, ahol szándékom szerint megpróbáltam úgy élni, hogy majd az ítéletkor szembe tudjak nézni azzal a szemmel, amelynek nézését egy életen át vártam. Mert hitem szerint a halál kilépés eddig megszokott időnkből és átlépés egy másik idősíkba, amely nem lesz, hanem itt van mellettünk, az ismeretlen ház, amely ott áll a városban,s amelynek rendszeresen megnyílik a kapuja és belép oda egy-egy barátunk, ismerősünk vagy ismeretlen embertársunk, a kapu becsukódik s őt többé sosem látjuk, de ez nem jelenti azt, hogy nincs mellettünk, csak egy másik házban, másik időben, de itt él velünk. Ez „a nem ismert tartomány / melyből nem tér meg utazó”, ahogy azt Hamlet úr mondta volt, a dán királyfi.
Lenni és nem lenni. Ez nem kérdés.