Zenei kincsestár

Ma este Beethoven kevésbé jellemző, derűs oldalát ismerhetjük meg. neves orosz zongoraművészek fölvételéről. A szó elsőként Valerij Visnyevszkijé. A 10., G-dúr szonáta kezdőtétele alapján méltán érezhetjük: íme a híd Mozart és Schubert világa között. Az Op. 14. No. 2-es számozású szerzemény mintha az egy hete hallott Patetikus szonáta ellenpontjaként született volna. Nyitútétele költői, merengő és leheletfinom. Mint egy nyugodt tó tükre, amelyet csak egy-egy pillanatra borzol könnyed szellő, és csak kacérkodásból bújik felhők takarásába a fölötte ragyogó nap. A második tétel katonásan menetelő induló-féleség, de csupán az ólomkatonák csillogó játékvilágából. Beethovenre kevéssé jellemző módon kecses hódolat ez a tétel a rokokó múzsái előtt. A játékosság a zárótételt is végigkíséri: mintha egy vígopera tét nélküli bonyodalmai, vagy még inkább egy ligeti bábszínház cselekménye zajlana a szemünk előtt. Igazi májusi zene tehát ez a G-dúr szonáta, ritkaság számba menő, derűs tisztás Beethoven vadonában. Egyes visszaemlékezések szerint maga a komponista is egy szerelmespár évődéséhez hasonlította a darabot, de az sem kizárt, hogy főrangú növendékeinek kedvét kereste a rokokó tónussal.

A 10., G-dúr szonáta után Igor Lebegyev játssza Beethoven ugyancsak derűs hangvételű, 129-es opusszámú Rondo capriccioso című szerzeményét, amely jegyzékszáma ellenére korai szerzemény, az 1790-es évek végéről való. Egy időben magyaros rondó gyanánt emlegették, hála egy fordítási hibának, amely magyarosnak értelmezte a cigányos megjelölést. A csakugyan virtuózkodó szerzemény még ismertebb azonban Az elveszett garas címen.