Zenei kincsestár

Noha Beethoven 17., d-moll szonátája, amely az opus 31-es szonáta-triász második darabja, A vihar cím alatt közismert, nem a szó szoros értelmében vett programzenével állunk szemben. A természet jelenségeit már a reneszánsz többszólamú kóruséneklés is előszeretettel imitálta a hallgatóság nagy tetszésére, és ez a barokk, majd a klasszika idején sem volt másképp. Vivaldi és kortársai egész concertókat szenteltek egy-egy napszaknak, évszaknak, tengeri viharoknak és egyebeknek. Haydn szimfóniákat és a zenei természetábrázolást megkoronázó Évszakok oratóriumot. Beethovennek ilyesmi nem állt szándékában, egyénként is: a romantika küszöbén vagyunk, amikor a természet immár leginkább a lelki történések kivetülése, szimbóluma. A szenvedélyes hangvételű Beethoven-szonáta mellékneve sem időjárási jelenségre utal. Címként nem is Beethoventől való, holott a komponistától ered. Egy ízben ugyanis maga Beethoven javasolta Schindlernek, hogy ha alaposan meg akarja érteni ezt a zeneművét, mélyedjen el Shakespeare utolsó, komor hangvételű színművében, A viharban. Amely márpedig a művész sorsát példázza Prospero alakjában – így tehát nem kérdéses, hogy Beethoven is az elszigeteltség vallomásának szánta a szonátát. Tatyána Zagorovszkaja játszik.