Jegyzet

Jávor Béla: 64 éve

Ma hatvannégy éve egy szép keddi nap köszöntött Magyarországra. Igazi vénasszonyok nyara, mint amilyen a mai nap is. Éppen hat hete kezdtem meg általános iskolás tanulmányaimat, még anyám kísért el minden reggel a Jurányi utcai általános iskolába, mely épület még ma is áll, a leírtak emlékére ugyan nincs emléktábla a falon, de ki tudja, mit hoz a jövő? Abban az időben még felváltva, egyik héten délelőtt, másik héten délután jártunk iskolába, ez a hét a délutáni volt. Aznap három tanóránk volt és negyed öt előtt, amikor kijöttünk az iskolából szememmel kerestem anyámat, helyette 9 éves bátyámat találtam, aki röviden közölte, anyám ma nem ért rá értem jönni, mert elment tüntetni. Természetesen fogalmam sem volt, mit jelent ez a szó, hiszen előző hat életévemben még nem találkoztam vele.
Így kezdődött, hogy aztán hatéves gyerekfejjel számtalan, ma is élesen világító emlék legyen a következő 12 napból, a forradalomból, mert hiszen mindenestül az volt, forradalom, mely rövid napon belül legyőzte a diktatúrát, amely úgy csuklott össze, ahogy korábban elképzelni se tudtuk. Erről a két fogalomról szeretnék pár szót váltani. Diktatúra és forradalom, mert úgy érzem, egyre kevesebben vagyunk, akik személyesen átéltük azokat a napokat, ha nem is felnőtt fejjel, aktív részvevőként, de már világra nyitott értelemmel, szembesülve a felnőttek addig sosem látott viselkedésével.
Én 1950-ben beleszülettem a diktatúrába, amely, míg csak a családban mozogtunk fel se tűnt. A szüleim sosem rejtették előttünk politikai nézeteiket, barátaikkal, rokonainkkal, ha találkoztak nyíltan beszéltek, de elmondták, hogy amit itthon hallunk, arról az iskolában nem szabad beszélni, mert, idézem: „Akkor aput elviszik a börtönbe”. Amikor én születtem, abban a hónapban nyitották meg a recski tábort, tele a börtönök, rövid 6 életévem alatt mintegy félmillió ítélet született ártatlan emberekkel szemben, apám öccse ’56 júniusában jöhetett haza 11 éves hadifogságából, bejárva a Gulag szigetcsoport jó néhány táborát. A diktatúra beleivódott lényünkbe, a családtagokon kívül mindenkivel szemben első reakcióm a bizalmatlanság volt, a fenntartás és bármennyit is változott a világ, ez máig megmaradt. Első irodalmi próbálkozásaimban már jelen volt a tudatalatti öncenzúra, s lehet, hogyha nem diktatúrában élem első negyven évem, akkor diplomata lettem volna, vagy újságíró, de beláttam, Magyarországnak nincs önálló külpolitikája és nincs az újságban olyan rovat, ahol egyszer ne kellene majd hazudni.
Ezt a gyilkos, elnyomó, létet, egzisztenciát eltipró, a lelket is megölő diktatúrát
győzte le napok alatt a kirobbant forradalom, amelynek -. hihetetlen - de nem
volt vezére, egyszerre csapott fel a láng és robbant a társadalom. Október 23-án
este már lőttek a rádiónál, már halottak feküdtek az utcán, akik reggel még,
amikor felkeltek, nem is sejtették, hogy estére szabadságharcosok lesznek,
áldozatok lesznek, vértanúk lesznek.

Mi a forradalom?– kuktafazék felcsapó gőze, mely szétfeszíti az acél lábos
szorítását is, - tisztító tűz, mely kiégeti a társadalom felgyülemlett salakját,–
Egmont nyitány, amikor a vonósokból kitör a győztes harmónia, - kegyelmi
pillanat, amikor a vágyból akarat, az állampolgárból hazafi, az országból nemzet
lesz.

Miért mondom mindezt, 64 évvel azután? Mert sokan hajlamosak azt gondolni, hogy ma, Magyarországon diktatúra van. Azt hiszem, aki ezt gondolja, az még sosem élte át a diktatúrát, amely vasfüggönnyel kezdődik a nyugati határon, munkásőrséggel, pufajkásokkal folytatódik és cenzúrával meg öncenzúrával végződik. És sokan azt hiszik, ha száz egyetemista elfoglalja az egyetemet, az már forradalom, pedig a forradalom életre-halálra megy, és a szabadságot követeli. Ahol másfél hónapja minden konzekvencia nélkül meg lehet tagadni a tanulást és kizárni mindenkit, akinek joga lenne oda bemenni, az nem forradalom, az anarchia.
Devalváljuk a szavakat, ha nem az én akaratom, de a többségé érvényesül a társadalom bármely szegmensében, az nem diktatúra, az a többség demokráciája, és ha anarchiát gerjesztek, az még nem forradalom, mert ezzel 1956 emlékét és az ott elesettek méltóságát sértjük. S aki nincs tisztában a fogalmakkal, olvassa el Illyés örökbecsű sorait: Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.

S ha egy a hatalmat magához ragadó kisebbség szép jelszavakkal akaratát rákényszeríti a demokratikusan megválasztott többségre, azt úgy hívják: zsarnokság.