Jegyzet

Jávor Béla: Tizedelés

Mintegy két tucat személyből álló baráti társaságunk immár 25 éve gyalogol minden hónapban egy Mária kegyhelyt véve célpontként, s ahol abbahagyjuk, egy hónap múlva onnan folytatjuk. Régebben átlagosan 20-22 km-t, manapság inkább csak 10-15 km-t teszünk meg egy nap. Először elgyalogoltunk Budapestről Máriapócsra, majd újra kezdve Máriagyűdre, aztán Máriazellbe s utoljára a felvidéki Galbatőre. Tavaly indultunk az Arad melletti Máriaradna felé. Nehezen viseltük, hogy tavasszal ki kellett hagynunk az áprilisi, májusi és júniusi időpontokat s most a szeptemberi és októberi szakaszok után újra előttünk a kérdés, menjünk vagy maradjunk? Be merjünk-e ülni 18-20-an a barátunkká lett busztulajdonos által vezetett kisbuszba vagy sem? Minthogy én vagyok e vállalkozás kiötlője és vezetője, nekem kell dönteni, de mintegy a Nemzeti konzultáció mintájára körkérdést intéztem barátaimhoz, mi erről a véleményük? Természetesen mindenki saját vérmérséklete szerint szólt, a maradástól a menésig, a buszozás elkerülésétől a budai hegyekben történő sétálásig vagy a gyaloglás helyett az on line kapcsolat kialakításáig. Ezen a hétvégén most nekem kell döntenem, hogy mi legyen a csapattal, mert valakinek dönteni kell, nem lehet a kérdést puszta többségi szavazásra bízni.

Ha minden érzelmi fenn hangtól megtisztítva, csupán racionálisan teszem fel a kérdést, akkor az úgy szól: mit helyezek előtérbe? A fizikai épséget vagy a mentálisat? Mi a fontosabb, a testi vagy a lelki? Mi a nagyobb kockázat, megbetegedni vagy depresszióssá lenni, amely persze szintén betegség, de nem lehet belehalni. A Covid vírusba viszont igen. Nyersen így jelenik meg ez a kérdés, mellőzhetjük-e barátaink szerető társaságát vagy kockáztassunk. És ez a kérdés nem csak baráti társaságban tehető fel, de ugyanígy családi és társadalmi méretekben is. Csak az utóbbinál nem a mentális konzekvencia a kérdés egyik fele, hanem a gazdaság fenntarthatósága.
Tavasszal, amikor még a mainál is kevesebbet tudtunk erről a járványról a kormány vészfékezést csinált, mint egy bolt bezárt az ország, lett távmunka, távoktatás, távszerelem, aki tudott otthon maradt, megszűntek a személyes kontaktusok, az otthon szerepe felértékelődött, de a gazdaság leállt, a GDP visszaesett s most őszre országosan is ugyanaz lett a kérdés, mint az én baráti társaságomban: menni vagy maradni? Ismét és magyarul: gazdasági stabilitás vagy egészség megőrzés, nyersen: materiális biztonság vagy fizikai biztonság. Egészen nyersen: élet vagy halál?
Tavasszal naponta tíz alatt haltak meg felebarátaink a vírus okozta betegségükben, most ennek tízszerese a napi halálozás. Szlovák barátaink nem feltétlen pontos, de azért használható ország tesztelése eredményeként tudjuk, hogy a lakosság minimum 1-2%-a már megkapta a vírust, következésképpen fertőzőképes és/vagy beteg is. A döntést itt is meg kell hozni valakinek és ez a valaki az ország vezetésére bizalmat kapott kormány s annak vezetője, a miniszterelnök. Bezárkózunk-e, mint tavasszal s akkor a napi meghaltak száma visszaesik az ötödére vagy a tizedére vagy ezt a napi száz embert odadobjuk a vírusnak, azért a több millióért cserébe, akik tovább építik a társadalom alapját képező materiális világot. Vagy bezárjuk ismét az országot, minimalizálva a személyes kapcsolatokat, visszaesik a gazdaság, s ennek lehet, még több ember esik majd áldozatul, ha majd az ő elvesztésük látszólag nem is hozható közvetlen összefüggésbe ezzel a döntéssel. Netán van-e kompromisszum, lehet-e némán énekelni, a szájat ki nem nyitva.
Naponta már egy századnyi ember, három iskolai osztálynak megfelelő személy, közel tíz futballcsapatnyi játékos hal meg e vírus következtében, többnyire tüdőgyulladásban, légszomjjal küszködve, iszonyatos szenvedések között, akikből másnapra már csak statisztikai adat lesz s mi vajas kenyerünket kenve, unottan hallgatjuk a rádió ontotta híreket. Olyan ez, mint háborúban a tizedelés és ki tudja, ha egyszer számolni kezdenek majd a mi csapatunkban, hányadikak leszünk a sorban?