Zenei kincsestár

Ma este a német romantikus dalirodalom hatalmas erdőségeinek egyik legvonzóbb szögletét, Hugo Wolf dalainak meghitt világát keressük föl. Bármilyen hihetetlen, de Schubert, Schumann és Brahms kimeríthetetlenül gazdag daltermése után az 1860 és 1903 között élt Hugo Wolf még mindig tudott újat mondani viszonzatlan szerelemről, elmúlt boldogságról, magányos ábrándozásról a holdfényben – az albumköltészet hagyományos témáiról. És noha a tragikusan korán elhalálozott komponista Wagner lelkes rajongója és elvbarátja volt, dalain elsősorban Schumann és Liszt hatását érezni. Miután Brahms elutasította Wolf fölkérését, hogy növendékéül fogadja, az ifjabb komponista zenekritikák formájában vágott vissza – és írásai minden személyeskedésük ellenére Brahms egyik legjobb értőjének mutatják. Habár vonósnégyest, kórusműveket, és szimfonikus költeményt is írt és egy opera is fönnmaradt utána, Wolf mintegy 300 dalával vonult be a halhatatlanságba. Ő énekhangra és zongorára szerzett költeményeknek nevezte e dalokat, és hallatukra csakugyan az az érzésünk támad, hogy voltaképpen egész sor, szimfóniákra és más zenekari művekre elegendő témát és érzelmet sűrített össze e kis terjedelmű szerzeményekben. Tény, hogy dalait nem afféle mesteremberként, hanem az ihlet valóságos szédületében írta – olykor tucat számra egyhuzamban. Egyes szakértők szerint a zenetörténetben senkinek sem sikerült kifejezőbben zenei hangokba és gesztusokba öntenie a költői mondanivalót, mint ennek a végletesen – és végzetesen érzékeny zeneszerzőnek, aki elhomályosult elmével távozott az élők sorából... Előadóink ma este a daléneklés vérbeli specialistái: Dietrich Fischer-Dieskau és Gerald Moore.