Zenei kincsestár

A variáció műfaja mindenkor a zeneszerzői lelemény és az előadói virtuozitás próbájának számított. Turnézó muzsikusok előszeretettel bűvölték el közönségüket egy-egy megadott téma számtalan stílusban történő, rögtönzött átalakításának bűvészmutatványával. Bach vagy Beethoven aztán a zenei szerkesztés magasiskoláját adták közre monumentális variációsorozataikban. Utazó csodagyerekként a kis Mozart is káprázatos jártasságra tett szert a zenei témák ki- és visszafordításának művészetében. Hegedűre és zongorára írott kamaradarabjai között is szerepelnek variációk, mi több: hegedűszonátái közül ötben is szerepel egy-egy variációsorozatként fölépülő tétel. A Zenei Kincsestárban ma Mozart variációs művészetéből hallunk példákat Arthur Grumiaux és Walter Klien remek fölvételeinek segítségével. Elsőként a Bécsbe költözés lelkes hangulatában, 1781 júniusában szerzett, 360-as Köchel-számú variációkból hallunk négyet egy pajkos francia dal témája nyomán. Mozart a sorozatot tanítvány, Rumbeke grófkisasszony számára vetette papírra, és azt sem zárhatjuk ki, hogy a kamaraórák kedvéért ő maga vette elő rég porosodó hegedűjét.

Halljunk most egy példát arra, amikor a variációs forma egy nagyívű hegedűszonáta egyik tételét alkotja. Az 1785-ből való 481-es Köchel-számú Esz-dúr szonáta ilyen. Mi több: rögvest két tétele, az Adagio és a záró Allegretto is variációs formában íródott, mintegy eljátszva a gondolattal: hányfélék is lehetnek a dolgok attól függően, honnan nézzük őket.