Zenei kincsestár

Különös zenei ellentmondás rejlik ama tényben, hogy minden idők legnagyobb billentyűs komponistája, Johann Sebastian Bach abban a korszakban alkotta meg mindmáig fölülmúlhatatlan életművét, amikor a mai értelemben vett zongora még nem is létezett. És bár Bach gigászi kompozíciós építményei erőteljesen kötődnek a barokk műfajokhoz és formákhoz – mindenekelőtt az ellenpont művészetéhez vagy a fúgaformához -, a romantika idejére már teljes fegyverzetben rendelkezésre álló koncertzongora virtuózai képtelenek voltak ellenállni a kísértésnek, hogy Bach alapvető fontosságú műveit némiképp átigazítsák az új hangszer nyújtotta lehetőségek szerint. Liszt Bach-átiratai mellett az 1866 és 1924 között élt zongoravirtuóz, Ferruccio Busoni átiratai váltak a legnépszerűbbekké. Purizmust, a bachi zenei szövet levegős áttetszőségét persze senki sem várhatja ezektől a változatoktól. Annál izgalmasabb szellemi kaland próbára tenni a gyakorta használati céllal, például egy-egy liturgia bevezetéséül vagy tananyag gyanánt írott Bach-műveket a romantikus fantáziák fénytörésén keresztül. A Bach-kottákból ily módon kibontakozó érzelmi mélység és tonális gazdagság mindenképp azt mutatja: nem volt hiábavaló a fazonigazítás. Holger Groschopp elsőként a Tíz korálelőjáték öt szerzeményével bizonyítja be az elhangzottakat.

Hogy az egyes szerzemények átültetése-átigazítása Busoni előtt évszázadokkal is bevett gyakorlatnak számított, arra éppen Bach szolgáltatja a legtöbb példát. A legújabb kutatások szerint például minden bizonnyal legismertebb szerzeménye, a d-moll Toccata és Fúga maga is egy hegedűdarab átirata, amelynek témája talán nem is Bachtól származik…

Ferruccio Busoni Bach-átirataitól a korálelőjátékra szerzett ellenpont-fantáziával búcsúzunk