Zenei kincsestár

Ahogyan az élőlények fajfejlődésének, a hangszerek és a zenei műfajok alakulásának is vannak rejtélyes mellékösvényei. Szinte hihetetlen, miért is vált kuriózummá, afféle őskövületté a hangszerek sorában a baryton, ez a zengő tónusú húroshangszer. Talán a megszólaltatásának bonyodalmai miatt? Hisz 6 vagy 7 húrja mellett egy valamirevaló baryton seregnyi rezonáns- és úgynevezett burdonhúrral is büszkélkedett – a zengzetes hangszín érdekében. A különc hangszert nem kisebb zenei nagyság, mint Haydn vezette be a nemesi társaságba, egyenest az Esterházy hercegek udvarába barytonra, csellóra és brácsára írt bájos trióival. Különleges atmoszférájuk abból ered, hogy a cselló és a brácsa voltaképp csak az önmagában is karakteres hangzású baryton kísérői, hangképének gazdagítói: a vezető szerep – akárcsak egy kíséretes billentyűs sonata estében – a szólóhangszert illeti meg. Nem véletlenül állapította meg a korszak jeles zenei ínyence, Charles Burney, hogy a baryton egy lakatlan szigeten is kiváló partnere volna az odavetődőnek, hisz alkalmas önmaga kíséretére. Haydn művei pontos képet nyújtanak a korabeli szalonzenéről: stilizált táncok és érzelmes ábrándok követik egymást, miközben fölélesztik a Versailles bizarr pompájára példaképül tekintő eszterházi udvar legfényesebb napjait. Az Esterházy Miklós herceg kedvére szerzett, több mint 120 trió első előadásán maga a „fényes” herceg játszott a barytonon, míg Haydn a brácsaszólamot szólaltatta meg. Következzék a 61., D-dúr és a 87., a-moll trió. A Valencia Baryton Társulat muzsikál.