Őrtüzek

A 19. században a szlovák nyelv általánosan jelen volt az északi régióban, az alföldi és egyéb szórványokban, sőt Pest-Budán/Budapesten is. A kora újkori Felföldön gazdag és sokrétű kultúra bontakozott ki. A magyar közvélemény évszázadok óta tudomásul vette, hogy a felföldi régióban főleg szlovákul beszélnek, szinte senki sem tartotta lehetségesnek az egész népesség elmagyarosítását. A magyar közvélemény azonban nem tudta elfogadni, sőt támadóan lépett fel, amikor a szlovák értelmiségiek nyelvüket művelték, nemzeti irodalmat, költészetet írtak, mert a szlovákokat „tótajkú magyaroknak”, a magyar nemzet részének tekintették. Véleményük szerint a szlovákoknak nem áll jogukban, hogy önálló nemzetté váljanak, ezért saját történelmük, irodalmuk sem lehet.

A magyar kultúra eltótosodására a Tudományos Gyűjtemény 1825-ben született egyik írása is figyelmeztetett, kifejtve, hogy ha a magyar előkelő rétegek nem ápolják anyanyelvüket, nem olvasnak újságot, szépirodalmat, elnémetesednek, a köznép pedig eltótosodhat. 1918-ig minden magyar megnyilatkozó álláspontja a szlovákok nemzetté válásának megakadályozása volt. A reformkorban megerősödött az a gondolkodás, hogy kizárólag a magyarságnak van joga ahhoz, hogy nemzetisége, azaz nemzeti léte legyen, mindenki másnak csak úgynevezett népisége, azaz etnicitása van.

Dr. Ábrahám Barna történésszel, az ELTE Román Tanszékének adjunktusával és az Eperjesi Egyetem oktatójával beszélgettünk.