Zenei kincsestár

001-005. A Zenei Kincsestárban ma igazi ínyencségeket mutatunk be Kedves Hallgatóinknak: egy igen közkedvelt szerző, Georg Friedrich Händel szinte soha nem játszott műveit, a két hegedűre írt opus 5. számú szonátaciklus három darabját. Minthogy a hatalmas formákban tobzódó barokk az apróságok terén is vonzódik a kidolgozottsághoz, nem meglepő, hogy a monumentális operáiról, oratóriumairól és pompás concerto grossóiról elhíresült mester a kis előadói apparátusokra komponált szerzeményekben is a hangok igazi, sziporkázó tűzijátékát adja hallgatóinak. A triószonátákat Händel 1739-ben írta egy Walsh nevezetű zeneműkiadó felkérése nyomán. Szeme előtt tartva a korabeli házimuzsikálás nyújtotta lehetőségeket, a komponista hegedűn és fuvolán egyaránt játszható gyöngyszemeket írt csembaló- és csellókíséretre. Händel –akinek szokása volt egy-egy korábbi témájának „újrahasznosítása” – ebben a sorozatban formamutatványok egész kis sorozatát viszi végbe: a Corelli-féle olasz tételek mellett a franciás ízlésnek éppúgy hódolhat a kottát megszólaltató műkedvelő muzsikus, mint a németes fuga-forma kihívásainak. Aki pedig nem jut hangszerhez, akár táncra is perdülhet, hisz Händel a szvitekben bevált módon számos tánctételt is felvesz a két hegedűs szonáták csokrába. A Londoni Barokk együttes elsőként az A-dúr szonátát játssza.


006-010. A következő, F-dúr szonáta mindjárt az indításkor ismerős motívumokat tartogat az orgonaversenyek kedvelőinek: a népszerű Kakukk és pacsirta orgonaverseny idézetével veszi kezdetét Händel opus 5.számú szonátaciklusának 6. darabja.

011-016. Befejezésül a sorozat utolsó, 7., B-dúr szonátáját játsszák a Londoni Barokk Együttes tagjai: Ingrid Seifert egy 1661-ben; Richard Gwilt egy 1660-ban készült hegedűn; Charles Medlam pedig egy Perugiából való, 1720-ban épített csellón. Csembalón közreműködik: Richard Egarr.