Bucsy Levente olvassa fel írását.
Bucsy Levente: Szabad idő
Hogy miről szóljon mai rádiós jegyzetem, a Szabadság hídon tekerve jutott eszembe a hét elején. Épp felhajtottam rá, amikor bevillant, tulajdonképpen milyen jó dolgom is van nekem: a közlekedés is szabadidős elfoglaltságom, amit kihasználok, például morfondírozásra.
Akármennyire is szeretünk azon nyávogni (én sem vagyok kivétel), hogy mennyire nincs időnk soha semmire, azért mégis végül mindenre lesz, amire kell. Vagy ha nem, akkor sem történik semmi sem véletlenül úgy, ahogy; oka van mindennek, ami valamilyen formában, „úgy” történik meg velünk.
Ahogy ezeket a mondatokat is lejegyzetelem, folyamatosan követelné a figyelmemet a focivébé egyik gólgazdag meccse, a kiváló futóidő odakint, a megállás nélkül csöngő telefon, vagy éppen a szállingózó e-mailek. Ráadásul nemsoká megbeszélt találkozóm van, és ha nem fejezem be az írást, akkor júj, mi lesz, és mire hazaérek, késő este, aztán reggel fél 5-kor kell kelnem, hogy időben beérjek a munkahelyemre, jááááááj...
No, de Levente, ezt most hagyd abba! Itt élem a kis életemet, nagy általánosságban közösségi, családi viszonyrendszereimben teljesítek néhány féle „lelkiismereti kötelességet”, vagy rendszeres hobbijaimnak hódolok a szabadidőmben, miközben mások 3-5-7 tagú kontingensek – egyszerűbben mondom: családok – életét szervezik meg nap nap után.
Az év elején kicsit tartottam tőle, hogy újságíróként, választási évben majd mennyi mindenre nem lesz időm, aztán mégis beesett június elejére egy svédországi hajómeghívás, aminek eleget tudtam tenni; pünkösdkor pedig csaknem egy egész nap adatott arra, hogy egy leányfalui cseresznyefa lombkoronájába döntött tűzoltólétrán ücsörögjek.
A hajós kikapcsolódás napjaiban tulajdonképpen semmi dolgom nem volt a „kötelező elemeken”, az ismeretlennel való ismerkedésen kívül. De mivel az ilyesmihez nem szoktam hozzá, állandóan pörgött az agyam a szokásos dolgokon; rakosgattam össze magamban a közelmúlt történéseit, és bár figyeltem a jelen impulzusaira is, tervezgettem a közeli jövőt: tudósítóként a vébés tennivalókat, na és a nyári hétvégi programokat, s persze a szabadságolás ügyét is.
A szabadidő ily formán tehát minden olyan pillanatban rám telepszik vagy nyakon csíp, amikor nem „üzemelek” valamilyen minőségben. Nem kell feltétlenül hozzá apró skandináv sziget gránitfala, de nem kell még a leányfalui cseresznyefa lombja sem.
Amikor az időben kicsit távolabbi jövőbe merészkednek azok a bizonyos gondolatok, el-eljutok odáig is néha, milyen lesz, amikor már magam is egy „új kontingens” részeként éldegélek. Vajon akkor is majd kontrollálni tudom, hogy a belém tolakodó gondolatok közül melyikkel foglalkozzam? Vagy beszippant majd az életem, a család vagy ami rám vár?
Hogy minden nap egy kőhajításnyival közelebb jussak a válaszokhoz, próbálok nagyon figyelni – mindig és mindenre, miközben minduntalan újabb és újabb hatások, élmények érnek mindenfelől, a való és a virtuális világ csatornáin keresztül. Akik az internet „előtti” életet élik most is, talán nem is tudják, néha milyen irigylésre méltó helyzetben vannak, a „szellemi szabadidejük” ugyanis, és ebben biztos vagyok, sokkal több. Nekem viszont – és ez szerintem egy zseniális ellentmondás – szabadidőmmé kell, hogy váljon nem csak egy-egy betervezett szabad hét, nap vagy óra, de minden olyan perc is, amikor épp maguk a hatások és gondolatok nem engednek – szabad időt.
