Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Az utazás
Barátaimmal minden év tavaszán vagy nyár elején elutazunk pár napra Magyarországra. Nem arra, amelyikben élünk, hanem amelyikben élhetnénk, túl a mai határokon, ahol egykor őseink éltek, Tündérországba. Idén is így tettünk. Temesvárvon álltunk meg először, ahol fel van túrva a Főtér, de az Operatér a régi, ahol még kétoldalt állnak a monarchikus épületek, s jól esik a Lloyd szállóban egy temesvári sör. S még belefért a napba Herkulesürdő századeleji vasútállomása, s maga Herkulesfürdő, amely oly elhanyagolt, mint maga a monarchikus gondolat, pedig a Monarchia volt az első európai unió. Állnak még a századeleji épületek, s ha elképzeljük, Pazeller Jakab még vezényli a maga írta keringőt az árva zenepavillonban, amelynek dallamára lányom esküvőjén a kezdőtáncot lejtettem.
Szállásunk már az Aldunánál volt, egy a vízre néző szállodában, ahonnan másnap húszszemélyes csónakkal hajóztunk fel a Kis- és Nagy Kazán szorosba, ahol a Duna összeszűkül és rohanva vágtat délkelet felé, s ahol nem csak Traianus, de Széchenyi István szelleme is ott kísért, majd átkeltünk a Vaskapu erőművön a Duna balpartjáról a jobbra, sajnálkozván, hogy az ipari erőmű a gátja, hogy már sosem fogunk vizát sem Baján, sem a pesti Vízafogón. Galambóc után Szendrő vára várt minket megmaradt bástyáival és csodálatos kilátásával a Dunára.
Székelykevén aludtunk, amely ma is majdnem színmagyar község 1883 óta, amikor ideérkeztek a székelyek Bukovinából, s ma is őrzik magyarságukat. Este nézzük a futball vébé negyeddöntőit, és isszuk vendéglátónk, a Dani étterem finom almapálinkáját.
Harmadnap Belgrádba megyünk, ahol Nándorfejérvár vár minket, melyet még sosem láttam. Hatalmas vár a Száva és a Duna összefolyásánál, s majd éppen a július 22-iki diadalra rímel ottlétünk. Kis márványkő emlékeztet csak az ötszázéves sikerre, amikor magyar csapatok talán utoljára, 558 éve győztek az ellenség ellen. Elénekeljük barátaimmal a himnuszt s közben azt a bástyát nézem, amelyről a legenda szerint – mily szép is ez a legenda, még ha nem is igaz – magával rántotta a törököt Dugovics Titusz, megfordítva ezzel a vesztésre álló csatát.
Zimonyban a Hunyadi toronynál imát mondunk a törökverő Hunyadi Jánosért, aki e helyen lehelte ki lelkét, három héttel a nagy győzelem után, mert a pestis nem kegyelmezett. S bár tudom, hogy e hős magyar, aki talán a legtöbb győzelmet szerezte a magyar névnek, Gyulafehérváron van eltemetve, mégis a genius loci, a halál helye megragad, mert történelmi e hely, s csoda, hogy a Milleniumra felállított torony még mindig áll a szerb tengerben.
Negyednap Versecre megyünk, ahol Herczeg Ferenc született még Herczogként, s ha nem akart volna magyar lenni, ha németül írja könyveit német anyanyelvén, bizton Nobel-díjas lehetett volna, de őt is magába szippantotta a magyarság, mert itt, a Kárpát.-medencében élt először a népek olvasztó kohója, hisz Szent István végrendelete szerint minden idegent magához ölel a magyarság, mert befogadó nemzet vagyunk. Állok a Schulek Frigyes tervezte hatalmas neogót Szent Gellért templomban, énekeljük a himnuszt Herczeg Ferenc szülőháza előtt, majd felautózunk a Várhegyre, ahol áll még a lakótorony, évszázadok példájaként s alattunk Versec, s érzem itt a távolban, hogy egyek vagyunk, egykori és mai magyarok, mert miénk e táj, ha nem is jogilag, de lelkileg.
Aracson elszorul a szívünk a romtemplomnál, mintha Zsámbékon lennénk, még az arányok is azonosak s végül befutunk Tóthfaluba nem sokkal Szabadka mellé. Utivezetőnk, sofőrünk és mindvégig házigazdánk, Faragó Zoli faluja ez a hely, ahol jó magyar emberek építik a nemzetet, a határon túl is. Öregek otthona, futball-akadémia, templom, szoborpark mindezek azt az esélyt adják, hogy él még a magyar alig harminc kilométerre a mai határtól. Faragó Zoli a lelke mindennek, mint egész utunknak. Nincs még negyven. Ereje és aktivitása teljében, fáradhatatlanul szervezi a magyarságot itt a Délvidéken. Nem csak utunkat szervezte meg, de mindazt elmondta lelkesülten, amit mi ugyan tudtunk, de vele tartó sorstársaink magukba szívhatnak, mert Zoli égő magyar ember, ahogy annak idején Móricz Zsigmond írta volt: ő a fáklya, hisz fáklyák nélkül nincs magyarság, nincs nemzet, nincs lélek.
Adjon az Isten nekünk még sok Faragó Zoltánt, mert akkor a magyarság fejlődni fog és gyarapodni, hisz Jézus Krisztus is azt mondta, ha nem kamatoztatjuk kapott talentumainkat, akkor még azt is elveszik tőlünk, ami a mienk.
Magyarokkal a Délvidéken négy napig. Mint megmerítkezni tiszta vízben. Mindenkinek ajánlom!
