Bucsy Levente olvassa fel írását
Bucsy Levente: Sziklák
A közelében élünk milliónyian, száz méterenként visszaköszön a róla készült fotó az utcán, hát persze, a világ 15. leggyakrabban fényképezett épülete. Talán mégis a leggyakrabban egy nagy kőtömbként gondolunk rá, ami előtt fel-alá sétálnak a turisták, mint a csirkék.
Az utóbbi időben többször gondoltam rá, hogy befizetek egy olyan látogatásra valahol Budapesten, amit turistáknak kínálnak. Szerencsére nem kellett sokat szervezkednem ez ügyben, baráti társaságunk egyik elkötelezett tagja összerakta a dolgot: irány a Szent István-bazilika.
A közadakozás megkezdésétől, 1810-től kezdődően csaknem 100 évig emelt, idén 110. „életévében” járó székesegyháznak ez a néhány perc kevés volna, hogy megfelelő horderejű ismertetőt adjak róla, inkább csak néhány olyan dolgot villantanék meg, ami addig számomra ismeretlen elemként közelebb hozta ezt a megrendítő léptékű templomot.
Nos, egy olyan társasággal jártuk be a bazilika tereit, amellyel nem elsősorban a kereszténység, inkább egy bizonyos „szellemi hobbi”, nevesítve; a közéleti érdeklődés tart össze.
Túránkat egy parányi zugban kezdtük a bejárattól jobbra. Az Oltáriszentség-kápolna tulajdonképpen egy apró termecske, a korábbi kincstár helyén létrejött liturgikus teret a közelmúltban szentelte föl Erdő Péter bíboros. A kincstár eme zugában az Oltáriszentségen kívül viszont egy nagyon különleges szobor is helyet kapott. A XIV. században kifaragott, gótikus Máriát kis pocakkal, a várandósság korai időszakában látjuk; számomra azért különleges ez, mert minden várandós anyukán – és ezt most nyugodtan nevezheti bárki patetikusnak – átragyog a teremtés pillanata, ahogy a hittanórán anno tanultuk, az ember „részt vesz Isten teremtő tervében”. Nincs kép, amivel nekem jobban – hogy úgy mondjam – „átjön” a teremtő és gondoskodó Isten jelenléte a Földön. A szobron még az sem zavaró, hogy hiányzik a keze és a lába is, restaurátorok óva intették a bazilikát, hogy valaki nekidurálja magát a szobor „helyreállításának”.
Kihaladva a kápolnából aztán felliftezünk a kincstári emeletekre, ami a bemutatott tárgyakat tekintve múzeum is, meg nem is: a látható tárgyak jelentős része aktív használatban van – no nem a 20 kilós miseruhák vagy az óriási kelyhek, de a főpásztori szentmiséken a bíboros úr például nem cipel oda pásztorbotot, azt ebből a „szertárból” kapják elő.
A pár kis helyiséges kincstári részen makettek segítségével ismerkedhetünk meg az építés és a bazilika történetével, gipszminták formájában megjelennek a szobordíszek, és a „kis bazilika” címet adományozó pápai levél is – azt például korábban én sem tudtam, hogy az esztergomi székesegyház bazilikai rangjával kapcsolatban ilyen okirat közvetlenül nem is áll rendelkezésre.
Az első kis térben látható még a XVII. században munkálkodott híres spanyol festő, Bartolomé Esteban Murillo Szent család-képe – Murillo 14. gyerek volt a családjában –, egy Herendi Szent korona-másolat és egy teljes koronaőri díszöltözék. Az egyik kirakatban Mindszenti bíboros legszemélyesebb tárgyait is láthatjuk: köztük azt a táskát, amivel átlépte az Andrássy út 60. küszöbét, de itt van főpásztori ruhája és még dohányszipkája is.
Valóban hosszan lehetne sorolni a bazilika látnivalóit, ismerkedni afféle történetekkel, hogy a Szent Jobb méltó kiállítása előtt olykor a helyi plébános ágya alatt lapult „megőrzésre”, vagy hogy némely gazdag múltú tárgy hogyan tűnt el, majd került vissza a templomhoz. Sőt, ilyesmi „versenyeredménnyel” is kérkedhetnénk még lengyel barátaink előtt, hogy nekünk előbb volt Szent II. János Pál-kápolnánk, mint nekik – az idei szentté avatás negyednapja óta, a Bazilika Café mellett.
Számomra azonban sokkal értékesebb, ha kialakul a kötődés a templomainkhoz. Hogy nem csak közlekedési eligazodási pontok vagy a városi panoráma ékkövei – hanem létünk alapjait erősítő sziklák.
