Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: Két díj
Kertész Imrét olvasok, amit már hosszú évek óta nem tettem. Utoljára a Nobel-díj átadásakor olvastam a Sorstalanságot. Nem igazán tetszett. Nem találtam meg benne a katarzist, pedig állítom, katarzis nélkül nincs művészet. Ennek ellenére örültem Kertész Nobel-díjának, mert magyar író kapta, magyar író, aki még sosem kapott Nobeldíjat, pedig kaphatott volna, ha nem magyarul írt volna. Milyen ellentmondás, magyar író, ha nem magyarul írt volna. Hát akkor hogyan? Kertész magyar író, mert magyarul ír. Mint Krúdy, Karinthy, József Attila, akik bár kaphattak volna sosem kaptak Nobel-díjat. Jobb írók voltak, mint Kertész? Nem vitás. Képzeljünk el egy sokemberes gúlát. Alul a régiek s aztán jönnek a többiek a magyar irodalom legjobbjai, hisz a magyar irodalom is olyan, mint egy csapat, egymásra épül, s egyszer csak a tetejére áll egy valaki, aki akkor éppen ott van. Ő volt 2002-ben Kertész. Ő kapta a díjat, de ezt a díjat az egész gúla kapta, Balassitól Berzsenyiig, Jókaitól Adyig, Eötvös Károlytól Babitsig, Széchenyi Zsigmondtól Örkény Istvánig. A magyar irodalom kapta Kertészen keresztül.
Kertészt szokás volt nem szeretni, magyarságát lebecsülni, zsidóságát túlértékelni, s ebben Kertész nem maradt ártatlan. Eddigi írásaiban nem akart magyar lenni, s most
A végső kocsma című utolsó könyvében sem adja könnyen magát. Provinciálisnak,
lehetetlennek aposztrofálja Budapestet, Berlinben él, s közben ritka hazalátogatásaikor nosztalgikusan vágyódik a városra, ahol életét leélte. Nem akar magyar író lenni, miközben magyarul ír, zsidó identitásával küszködik, mert tudja, hogy zsidó s egyben szenved is tőle. Mert szétfeszíti ez az ellentmondás, a zsidó sors és a magyar nyelv. És miért csodálkozunk ezen?
Kertészt szörnyű időkben, szörnyű emberek haláltáborokba vitték, ahonnan alig volt menekülés. És ezt magyarok tették vele, tehát sosem tudja feldolgozni ezt. Én sem tudnám. De nem ez a nehéz, hanem, hogy tudja, mégis azok közé tartozik, akik ezt tették, mert magyarul írva kapta meg a legnagyobb kitüntetést, pedig ő nem akar magyar lenni, de mégis az.
Kertész magyarul író zsidó író, aki nincs jóban magyarságával, de nincs jóban zsidóságával sem, ez kiolvasható a sorokból. Identitása két sors között hányódik, s nem találja magát. S mindezen közben csodálatosan szép gondolatokat ír a naplójában, mert A végső kocsma alapjaiban napló. Egy Berlinben élő magyar író naplója, aki a díjjal bekerült Európa szellemi központjába, területileg és főként szellemileg. Etalon lett, írásai mértékadók, kitüntetéseket kap, 75. születésnapjára politikai és szellemi notabilitások tucatjai gratulálnak neki, miközben ő egy jó mondatot keres éppen megírandó könyvéhez. S hány jó mondata van, A végső kocsma írásaiból árad az intellektus, árad a szellem.
Kertész e könyvből kiolvashatóan végtelenül esendő s most, hogy 85. évére betegen hazatért már egyre inkább érzi magyarságát. Hazatért? "S van e ott haza még, ahol értik e hexametert is" kérdezte Radnóti Miklós, aki nem élte túl azt, amit Kertész.
Jó, hogy az, akinek módja volt Szent István rendet adni, adott neki, mert megérdemelte. Nem csak, mint első és egyetlen Nobel-díjas magyar író, hanem, mint hazájáért megszenvedett, sorsáért megküzdött, iszonyatos terheket cipelő, erős szellemiségű férfi. Aki öregségére, betegségére visszatalált oda, ahonnan 1944-et megelőzően elindult. Erre utal a New York Times-féle interjú anomáliája és az is, hogy bár tudta egykor volt felebarátai leírják e második díj, a Szent István-díj átvétele miatt, mégis megtette, bár nem járt érte annyi koperta, mint a Nobelért, csak utálat.
Kertész rövidesen elhagyja ezt az árnyékvilágot, de addig becsüljük meg, mert hazatért s bevonta vitorláját. Sok Scylla és Charybdis között izzada arca, s most végre hazatért.
Ő is mi vagyunk.
