Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: A felelősségvállalásról
Rudolf Péter tehetséges színész mai mércével mérve, sőt megkockáztatom egy vagy két nemzedékkel korábban is labdába rúgott volna. Hogy mi a különbség a hatvanas-hetvenes évek színészei és a maiak között rögtön látjuk, amint megnézünk egy régi filmet vagy színházi előadást. Rudolf Péter évekkel korábban elkövetett egy hibát, nem korlátozta önmagát. Szőlősgazdaként elmondhatom, hogy a nyár során a gazda a tőkén lévő fürtöket megritkítja. Levág egyet-kettőt, hogy a maradék jobban fejlődjön. Korlátozza a mennyiséget a minőség kedvéért. Rudolf Péter éppen ellentétesen viselkedett, növelte jelenléte mennyiségét valamennyi médiumban és műfajban s ezzel fordított arányban esett vissza a minőség. Reklámfilmektől kezdve helyzetgyakorlatokig, blődli játékfilmek második-harmadik folytatásától minden hetes tévésorozatig, ahogy felénk mondják: a csapból is ő folyt. Szaladt a szekér, a színész nem tudta magát korlátozni, pedig intelligens emberként tudhatta volna, a több kevesebb. S ha szalad a szekér az ember hajlamos elhitetni magával, hogy mindenre képes, még hatrészes tévésorozatra is, s lőn a Kossuthkifli.
Rudolf sikerei azokat is megtévesztették, akik producerei voltak e filmnek s háromnegyed milliárd forintot beletettek e termékbe s ennek nagyobbik része a köz pénze volt. A film elkészült és nagyot bukott, pedig a hatalmas reklámkampánynak megfelelően nagy várakozás előzte meg, majd hétről hétre a nézettsége harmadára, negyedére esett vissza. Egyik kritikusunk szellemes megjegyzése szerint a Kossuthkifli „eggyé kovácsolta a végzetesen széthúzó nemzetet. Korra, nemre, iskolai végzettségre s világnézeti meggyőződésre való tekintet nélkül egy emberként határolódtak tőle az emberek”
Miért hozom ezt most szóba? Mert a héten megjelent egy hír, mely szerint a rendező e hatalmas bukás után sem látja be, hogy amit alkotott azt talmi, hanem az első rész „hangkeverési” hibájára keni a kudarcot. Nos, ez az, amiért érdemes megállni és elgondolkodni.
Van egy színész, aki rendezőként 750 millió forintból készít egy nagy semmit, majd ahelyett, hogy beismerné, ezt elrontottam, mindenféle mellékes körülményre hárítja a bukást. Amit Rudolf alkotott, azt a jog úgy hívja „hibás teljesítés”, mintha a kőműves építette ház plafonja beomlana, a szabó varrta kabát ujja leesne, vagy a sebész benne hagyná a törlőkendőt a betegben. Hibás teljesítés esetén kijavítást, kicserélést lehet kérni, de esetünkben ez lehetetlen. Árleszállítás is igényelhető, vagyis a rendező fizesse vissza egészben vagy részben az eltékozolt pénzt. Nem valószínű, hogy erre sor kerülne, még azt sem mondta Rudolf, hogy a saját nem kevés honoráriumát visszafizeti. De elsősorban nem anyagi kérdésről van itt szó. Hanem a felelősség vállalásáról. Van-e bennünk erkölcsi tartás, vállaljuk-e tetteink konzekvenciáit, szembe tudunk-e nézni önmagunkkal és tudunk-e nehéz, de felelős döntést hozni, netán elnézést kérni.
Biszku Béla máig nem képes erre a szembenézésre sokkal súlyosabb jogi és morális kérdésben. Ötven – hatvan év nem volt neki elég, hogy tisztán lásson, mekkora bűn, amit tett, mint ahogy bűn az is, ahogy igazságszolgáltatásunk megint nem a tényállást állapítja meg, majd ebből levonja a megfelelő jogi következtetést, hanem előbb jogászkodik, s nem nézi magát a jogesetet. Fiat iustitia, pereat mundus! – tartja a latin mondás – Legyen igazság, s vesszen a világ! Természetesen nem fejeket követel a józan ember, hanem igazságszolgáltatást, de csak jogszolgáltatást kap.
Hogy jön ez ide – kérdezhetnők – mi köze Biszkunak Rudolfhoz? Szinte semmi, az egyik büntető ügy, a másik magánjogi affér, az egyik emberek százainak életét vette el, a másik emberek százezreinek a kedvét, a két embert nem lehet egy lapon említeni, egyet kivéve és ez a magammal történő szembenézés hiánya. Nagy bűneinkkel, de még többször kis semmiségeinkkel sem tudunk szembenézni és a felelősséget vállalni. Ahogy arra a Mester is utalt már kétezer éve, amikor a saját szemünkben lévő gerendáról mondott pár szót.
Biszkunak a tárgyaláson fülhallgató volt a fején, ő legalább a hangkeverésre nem panaszkodhatott.
