Jávor Béla olvassa fel írását
Meghalt Zlinszky János
Tizenkilenc éve minden hónapban egy este együtt vacsoráztunk. Nem kettesben, hanem egy asztaltársaságban, amit úgy hívunk: Apostolok. Ezt az asztaltársaságot húsz éve alapítottam Király Miklós barátommal, s majd húsz éve vacsorázunk minden hónap utolsó péntekén élvezve a gasztronómia és a politikai kultúra áldásait.
János bátyánk egy év késéssel került az asztaltársaságba, s azóta volt törzstagja, sőt éltetője, mert nemcsak a jó vacsoráknak volt barátja, hanem a jó beszélgetéseknek is. Már Luther Márton óta tudjuk, hogy az asztali beszélgetések, vagy ahogy Márai írta a tislizés, az egyik legkedvesebb irodalmi műfaj s ez a paradoxon igaz. Miként lehet irodalomról beszélni írás nélkül? Lehet. Amikor vacsora közben, még inkább annak befejeztével együtt ül az asztaltársaság s a jó ételek és jó italok kigyújtják bennünk a szellem lámpását, ebből teremtődnek az igazi gondolatok.
János bátyánk ezekben a beszélgetésekben sosem volt a társalgást uraló torreádor, sokkal inkább a bikaviadalok picadorja, aki hallgatta a bőbeszédűek véleményét s csak közben vagy a végén szúrta bele szarkasztikus pica-it néha szerénytelen véleményeinkbe. Remek humora volt, de nem csak ezért szerettük.
Rosszkor született, mire leérettségizett s nekikezdett volna felnőtt életének, előbb kitelepítés várt rá, majd „örök” eltiltás az egyetemtől, de a politikai életben nincs örök, végül nagy késéssel elvégezte a jogegyetemet, s lett belőle jogász, még hozzá a legkiválóbbak közül. 1956 után lassan ügyvédi pályára is léphetett, mindennap vonattal járt le Fehérvárra, hisz csak ott kaphatott ügyvédi munkaközösséget, s tudományos munkákra évtizedekkel később kerülhetett nyomdafesték.
Amikor végre Miskolcon katedrát kapott az egyetemen, s lassan megjelenhettek a római jog témakörében írt dolgozatai, ezzel egy időben olvadt el lassan a szocializmus jeges bilincse, s kiderült, hogy a háttérben itt áll egy valódi jogtudós. Így lett a parlament által választott első Alkotmánybíróság tagja, annak az Alkotmánybíróságnak, mely magára vállalta azt a feladatot, hogy szabadon felügyelje a demokratikus jogrendet, s amelynek működését a magyar parlament és kormány nem akarta korlátozni. Tévedett olykor ez az Alkotmánybíróság? Meglehet, de tisztességét senki sem vonta kétségbe.
Vacsora közbeni vitáinknál sosem rejtette véka alá világnézetét, mindig a tisztességes, jobbközép, keresztény álláspontot képviselte, különösen azokkal szemben, akiknek a kereszténység csak jelvény volt a kabátjuk hajtókáján. János bátyánk született és születésétől hitét és gondolkodását megőrző keresztény jogtudós volt, aki nem csak elvekben, de gyakorlatában is azt képviselte, amit a keresztény kultúra adott Európának kétezer- és a magyar államiságnak ezeréve. Nála nem volt pardon, ha a mindenkori kormány politikája ezzel ütközött ő sosem engedett a napi praxisnak, pontosan tudta és képviselte az elvet, keresztény, tiszta, természetjogászi véleményét.
Mai jogászságunk legnagyobb baja, hogy a pozitív jogot követi, a jogszabályokból alakítja ki az ítéletet, noha pontosan nem így kellene tenni, hanem a tényállásból kellene levonni a helyes erkölcsi és ennek megfelelő jogi ítéletet s ehhez megkeresni a jogszabályt. János bátyánk pontosan tudta, hogy ami erkölcstelen az nem lehet jogszerű, még ha lehet is rá jogszabályt találni.
Ősi családját tisztelő, mélyen katolikus jogásztól búcsúzom, nem csak az Apostolok asztaltársaságának harmadik eltávozott tagjától, hisz ő Mádl Ferencet és Rabár Ferencet követte az apostolok útján, de búcsúzom a tiszta, feddhetetlen, régivágású jogásztól, akit ma már nyomokban is alig látni a jogalkalmazásban. És búcsúzom egy tiszta, jó embertől.
Mikor tíz éves volt az Apostolok asztaltársaság mindegyik tagról írtam egy krétarajzot, s most elővettem e tízéves írásokat, az övét ezzel fejeztem be:
„Őseiről Dabason utca, Szabadszálláson tér van elnevezve. Budapesten is tudok egy utcát, amelyet halála után róla fognak elnevezni. A parlament főkapujával szemben indul.”Aki nem tudná, ez az Alkotmány utca.
2015. június 18-án meghalt dr. Zlinszky János.
Sit tibi terra levis.
