Világunk eltékozlása
Horváth Pál olvassa fel írását
Világunk eltékozlása
Alig múlik el nap úgy, hogy ne hallanánk vagy a saját bőrünkön is ne tapasztalnánk annak a globális klímaváltozásnak a drámai jeleit, amelyek előidézője és fő felelőse az a nyugati civilizáció, amely a határtalan növekedés, a bőség és a jólét bűvöletében már hallani sem akar arról, hogy „a föld javai Isten által arra alkotottak, hogy mindenki bölcsen használja őket: az embereknek ezeket a javakat az igazságosság és a szeretet követelményei szerint kell megfelelő módon elosztaniuk egymás között.” A természeti erőforrások mohó kiaknázása, mások és az eljövendő nemzedékek kárára történő elhasználása, tönkretétele, az ebben testet öltő egyéni és közösségi kapzsiság, önzés és felelőtlenség a legsúlyosabb bűnök egyike, amelyet korunk embere elkövethet. Az ilyen magatartás, túl a természetre, földünk kényes ökológiai egyensúlyára gyakorolt visszafordíthatatlan és katasztrófális hatásán, szöges ellentétben áll a javak egyetemes rendeltetése és felelős használata törvényének. Nem arról van szó, mint régebben, hogy földünk egyes régiói a teremtés rendje és a természet törvényszerűségei okán egyenlőtlenül vannak felszerelve javakkal, hogy hol több, hol kevesebb a víz, hol kellemes, hol zord az éghajlat, hogy egyes emberi közösségeknek termékenyebb, másoknak terméketlenebb föld, több vagy kevesebb a nyersanyag. Az emberek mindig igyekeztek megkeresni a kedvezőbb létfeltételeket kínáló vidékeket, ha pedig erre nem volt mód, szorgos munkával és leleménnyel, a szűkös javak okos felhasználásával igyekezett pótolni életbenmaradásuk érdekében azt, amit mások, szerencsésebb csillagzat alatt születve a magukénak tudhatnak. A 20. században úgy tűnt egy pillanatra - VI. Pál pápa még erre buzdított, ebben reménykedett - hogy a technika és a gazdaság fejlődése módot teremt az ember és a természet közötti harmónia megőrzése mellett a gazdagok és a szegények, a javakban és erőforrásokban bővelkedők és szűkölködők közötti kiegyenlítődésre, úgy, hogy az nem jár együtt földünk, a természet tönkretételével. A Teremtés könyve szerint Isten uralmat adott az embernek a világ, a természet felett, ez az uralom azonban - a régiek még tudták - nem az elhasználásra és a tönkretételre, hanem környezetünk felelős és gondos használatára, az ember és világa megóvására szólt. Ám ma a világ magát fejlettnek tudó, a Teremtő szándékáról hallani sem akaró, földünk kincseit fogyó eszköznek tekintő régiói más útra léptek, ami miatt végzetes ökológiai katasztrófa körvonalazódik. A globális tőke és a korlátlan fogyasztás bálványai előtt hódoló jóléti társadalmak, nem törődve a növekedés határaira figyelmeztető prognózisokkal és az ember környezetéért és jövőjéért viselt felelősségével, nagy lendülettel munkálkodnak földünknek, mint az ember egyedüli természetes élőhelyének elpusztításán, és teszik ezt azoknak a szegény népeknek és régióknak a kárára is, amelyek tehetetlen elszenvedői földünk állapota drámai, éhinséget, katasztrófákat, népvondorlásokat hozó romlásának. Ebben a történetben már az eddigi eredmények is riasztóak. Elég, ha a globális klímaváltozásra, a széndioxid-kibocsátás növekedésére, a bolygónkat oltalmazó ózonréteg szakadozására, az energiahordozók iránti mohóság háborúkat és pusztítást hozó folyamataira gondolunk. Az iparilag fejlett régiókban sikerült elszennyezni a levegőt és a vizeket, szeméttel borítani be a természetet, pusztulásra ítélni állatfajok sokaságát. Mindezt azért, hogy növekedhessen a tőke hozama, emelkedjen a gyakran öncélú pazarlással egyenértékű fogyasztás. Néha még felmerül, hogy a teremtéssel, a természettel, a mai és a jövendő emberi nemzedékekkel szembeni felelőtlenségnek is vannak határai, nem csupán a jólét növekedésének. Ilyenkor születnek olyan megoldások, mint amikor a kipusztulóban lévő állatfajok utolsó példányait állatkertekbe gyűjtjük, génbankok révén akarunk gondoskodni túlélésükről, ami arra ad felhatalmazást, hogy tovább pusztítsuk természetes élőhelyeiket. Kvótát szabunk a légszennyezés, a széndioxid-kibocsátás korlátozására, majd az energiafelhasználás érdemi csökkentése helyett adjuk-vesszük ezeket a kvótákat. Szelektíven gyűjtjük a szemetet, de az nem jut eszünkbe, hogy kevesebbet szemeteljünk. Még veszedelmesebb, hogy a környezeti ártalmakat exportáljuk a fejlődő világba, azt is, esőerdőket, vízrendszereket, amúgy is szűkösen meglévő termőföldeket tönkretéve, ami még háborítatlanul őrzi a Teremtő kezenyomát. Így olcsón, sőt nyereségesen okozhatunk kárt másoknak, a következményekért meg a világ szegény régióit tehetjük felelőssé. Ma már csak a hit erejével lehet gátat szabni ennek a folyamatnak, hiszen II. János Pál szavával csak egy új életstílus és értékrend képes helyreállítani az ember és a természet, a társadalom és a környezet harmóniáját, amelyben a szent pápa szerint „az igaz, a szép és a jó keresése és ezzel együtt a többi emberrel alkotott közösség azok az elemek, amelyek a fogyasztást, a takarékoskodást és a beruházásokat meghatározzák.”
