A család és a családszinódus
Horváth Pál olvassa fel írását
A család és a családszinódus
A Rómában a közelmúltban lezárult, a liberális média erős fanyalgásávak kísért családszinódus nem alkotott merőben új, a szekuláris világ torz izlésének jobban megfelelő családfogalmat, hanem áttekintette azokat a gondokat és teendőket, amelyekkel korunk egyházának, hitének épségét szilárdan megőrizve szembe kell néznie. Abból a tényből kellett kiindulnia a püspököknek, hogy a család intézménye, legalább is a nyugati társadalmakban válságban van, és támadások kereszttüzében áll. Ha reális diagnózist keresünk, kimondhatjuk, hogy a család körül valóban nincs minden rendben, ennek oka azonban nem az egyház tanításának korszerűtlenségében, hanem szekuláris világunk mély belső meghasonlottságában, a keresztény alapértékek elleni leplezetlen szellemi irtóhadjáratban kereshető. Első pillantásra joggal tűnhet úgy, hogy valami titokzatos kór pusztít az emberi kapcsolatok, az azokat irányító eszmék és eszmények világában, amely az emberi élet legintimebb szféráiba, így a családi otthonok falai közé is benyomult. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a családról való gondolkodás az utóbbi időkben a régitől, a hagyományostól, a természetestől és a természet rendje szerint valótól döntően eltérő alakot öltött, és kimondhatjuk, hogy a család válsága nem oka, hanem következménye a vele kapcsolatos szemlélet és értékrend drámai változásának. A magát modernnek, eredetinek, a hagyomány nyűgétől megszabadulónak gondoló emberi értelem hajlamos azt gondolni, hogy a családot gyakorlati megfontolásból az ember hozza létre, és kénye-kedve szerint alakítja, formálja, ha pedig elrontott valamit, egy intézményi reform, egy rugalmas jogi szabályozás, egy alkalmas családpolitikai program korrigálhatja a működés zavarait. Pedig a bajok gyökere alighanem már abban van, amikor a családot nemes egyszerűséggel besoroljuk a társadalom intézményei közé, csupán arról az apróságról feledkezve meg, hogy más közösségeivel ellentétben a családot nem az emberek - ma még jobb esetben egy különnemű emberpár és leszármazottaik - alkotják meg, hanem a család az az eleve, természettől adott, közeg és környezet, ami formálja, teremti az embert. A felvilágosodás szellemi gőgje vélhette még, hogy a család létének alapja szuverén emberi egyedek között kötött polgárjogi szerződés, Engels fantáziálhatott arról, hogy a család a munkamegosztásnak, az ember ember általi elnyomásának és kizsákmányolásának eszköze, ám ha valóban meg akarunk szabadulni az érzelmi üresség, a csonka család, a társas vagy társtalan magány rémétől, érdemes arra a hitre és hagyományra visszatekintenünk, amelyet a keresztények ma is vallanak. Hitünk születése pillanatától vallja és hirdeti, hogy a család Isten által rendelt szentség, az emberi társas létezés első, elemi építőköve, minden kor társadalmának alapsejtje, II. János Pál pápa szép kifejezésével „az élet és a szeretet bölcsője”; ha méltóságát semmibe vesszük, értékét viszonylagossá tesszük vagy tagadjuk, az önpusztítás útját járjuk. A szinódus is igazolta, hogy katolikus egyház feladatának és rendeltetésének tekinti a család lelki, emberi, közösségi és intézményi épségének megőrzését, és elveti a család lerombolására irányuló kísérleteket. Ha a kereszténység lényegét Krisztus szeretet-parancsában leljük meg és emlékezünk Pál apostol szavára, aki szerint „a szeretet nem szűnik meg soha”, akkor hitelesen tudjuk megmutatni a világnak, amit ugyancsak a szent pápa fogalmazott meg: „Az első és alapvető szerkezeti egység, amely az emberi közösség érdekében létre jött, a család; a családon belül szerezzük az igazságra és a jóra vonatkozó első, meghatározó ismereteinket, itt tanuljuk meg, mit jelent szeretni és szeretve lenni, azaz hogy pontosan mit jelent személynek lenni.” Korunk ideológusa nevezheti a családot érdekközösségnek, határait tágíthatja, minden társas együttélési formát családdá kinevezve. Gondolkodhat olyan „családmodellben”, amelynek a vagy hetero- vagy homoszexuális együttlét a pőre tartalma, orvossága a természetünket megcsúfoló gender-ideológia, az adóoptimalizálás vagy a költségkímélés az értelme, ami olyan közösséget jelent, amelynek az összebútorozás, az együttélések divatja idején a tartós ideiglenesség, a felelősség hárítása révén a szeretetkerülés a lényege. Teheti mindezt, de hogyan számol el akkor az Istennel viaskodó költő szavával: „szeretném, ha szeretnének”. A család az a természetes társulás, amelyben az ember megtapasztalja az emberi közösséget, mondja a katolikus társadalomteológia, amely a családot tekinti létezésünk legelemibb természetes közegének. A család, mint a szeretet elemi helye, a katolikus felfogás szerint az emberi autonómia terepe, amely „azzal, hogy mindenkiben a személyes méltóságot, az értékességnek ezt a a kivételes jogcímét tiszteli és becsüli, szívbeli elfogadást, találkozást, párbeszédet, értékmentes felelősségérzetet, szívesen végzett szolgálatot és mély szolidaritást eredményez” Hitünk a családot a teremtő isteni szeretet-terv ajándékaként szemléli. Az egyház szeretettel fordul azok felé, akik a maguk vagy a mások hibájából nem élhetik meg a családi lét teljességét, de hitének parancsa szerint nem teszi, nem is teheti meg, hogy a családnak a teremtés rendjébe írt fogalmát a világ kénye-kedve szerint, múló szeszélyét kiszolgálva írja át.
