Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: A Hamvas leves
Nyári napon legjobb egy könnyű étel, amelyben a nyár minden íze és illata belefő, és ez a Hamvas-leves. Ne keresse senki szakácskönyvben, mert így sehol sem lelhető fel, csak egy helyen, Hamvas Béla összes művei Babérligetkönyv c. esszékötetében. Hamvas Béla és Márai Sándor az a két író, aki a diktatúrán túllépve megengedte magának, hogy azt írja, amit gondol a világról, ne kövessen el öncenzúrát, és ahogy az amerikai filmekben a tanúktól kérik: az igazat, csakis az igazat, és a teljes igazat írja. Márai ezt úgy teremtette meg, hogy az emigrációt választotta és tudta, alig lesz magyar olvasója a magyar írónak, de ez a nehéz sors most kezd kamatozni, amikor Európa után egy egész világ figyel fel a tiszta és őszinte írásokra. Mert a tisztesség hosszú távon kamatozik. Becsületesnek lenni, Aczél György hármas t-jével (támogatás, tűrés, tiltás) nem kiegyezni, nem volt könnyű, de végtelenül kifizetődő.
Hamvas a nehezebb utat választotta, a belső emigrációt, amíg Márai Olaszországban és Amerikában egész nap az irodalommal foglalkozott, olvasott, írt és elmélkedett, Hamvas létfenntartásához rabszolgamunkákat volt kénytelen vállalni. Tiszapalkonyán volt raktáros, miközben a világirodalom legmagasabb filozófiai és esztétikai problémáival küzdött, megírta a legérdekesebb és talán legzseniálisabb magyar regényt, a Karnevált, esszéi máig felmérhetetlen kincset jelentenek, az írások, mint a jól megrakott kamra, biztos jövőt ígérnek évtizedekre olvasóknak és irodalmároknak. A bor filozófiájával pedig megpendített egy olyan hangot, amely előzmények és „utózmányok” nélküli a magyar, sőt a világirodalomban. Ez a magyar esszéirodalom talán legrejtélyesebb írása egyszerre olvasható iróniával, bölcsességgel, szaktudományként és pamfletként. Régi vágyam, hogy Csobánc hegyi szőlőm felett megbúvó Szent Donát kápolna előtti téren egy nyári délután önkéntesek által felolvastassék jó fülű és jó torkú közönség előtt, olaszrizlinget kortyolgatva.
Hamvas írja a Babérligetkönyvben, hogy nyáron összegyűjt mindent, ami zöldség és levest főz belőle. Én is ezt teszem évtizede, kimegyek a bajai piacra és mindent, ami szembe jön, megvásárolok, és a levesbe teszem. Egy marék zöldbab és fejtett bab, pár hüvelynyi borsó, karalábé, karfiol, brokkoli, cukkini, petrezselyem és zellerszár, s persze sárgarépa, fehérrépa, ha van mangold, kelkáposzta, édeskáposzta, mindenből egy kevés. Paradicsom kettő, hagyma egy fej, fokhagyma pár gerezd, egy zöldpaprika, kis kapor, csillagtök, sok vizet rá és lazán megsózva, pár szem borsot hozzá téve lassú tűzön főzni egy délelőttön át a homokos Duna-parton, vagy a kertben, egy kondérban, száraz uszadék fával tüzelve, melynél jobb tüzelőanyagot még nem találtak fel az OPEC tagországai sem. S ha még valamit kifelejtettem, nyomban bele, a nyár teljessége fürdik a levesben, hála Hamvas Bélának, akit nem elsősorban bélaságáért, hanem hamvasságáért szeretek.
Aki pontosan tudta és írta, hogy az ember három szubsztanciából áll, lélekből, szellemből és testből, aki az Upanisadok-kal foglalkozott, a mitikus ókori szellemmel, de arra is volt gondja, mihez milyen bort igyunk és ahhoz milyen dohány illik. Ez a magas rendű szellemi lét és a természet csodáinak találkozása a Hamvas-leves titka, s amikor végre elkészül az aranysárga, kolloid állagú leves, vegyünk mindenből a tányérunkra és lassan, élvezve az ízek fenséges harmóniáját, adjunk hálát az Úristennek, hogy itt a Duna partján emelkedett lélekkel, a szellem bölcsességével ehetjük ezt a fenséges levet, mindannak eszenciáját, amit a természet nyárára elénk varázsolt önzetlenül és mennyi malaszttal.
Igyunk hozzá száraz, nagyon hideg rizlinget, lehetőleg csobáncit vagy szentgyörgy-hegyit, ha nagyon meleg lenne fröccsként is, s az ebéd végén lassan és végtelen békességben szívjunk el egy középerős szivart. Gondoljunk Hamvas Bélára, aki jövőre lesz félszázada, hogy ránk bízta ezt az árnyékvilágot s kifeküdt a szentendrei temetőbe.
A többi néma csend.
