Műsorújság

Sikeres zalai női vállalkozókkal beszélgetünk. Szépjuhászné és Mojazzter – újabb produkciókkal örvendezteti meg közönségét Takáts Eszter. Aranyérmes teljesítményt nyújtott a Zalavíz Zrt. ügyfélszolgálata a „Kiválóság az Ügyfélkiszolgálásban” című felmérésben.

Tudományos emlékülést tartottak az ápolók napja alkalmából a Markusovszky Egyetemi Oktatókórházban. Március 10. a beporzó rovarok napja, amely a méhek csökkenő egyedszámára hívja fel a figyelmet világszerte. A Savaria Múzeum munkatársai ez alkalomból rovarhotelt építettek természetes anyagokból, amelynek réseibe az apró darázs- és méhfajok beköltözhetnek.

Jávor Béla: Sercli Tagadhatatlan, ha visszanézek eddig megélt éveimre, igazat kell adnom a magyar szólásnak, mely szerint „kenyerem javát már megettem”. Ha nem akarom magam ámítani, akkor elmondhatom, hogy végül is nincs más hátra, mint a sercli. Persze a sercli nagysága függ a kenyér nagyságától, egy Szegedi bucinak jóval kisebb a serclije, mint egy kétkilós kenyérnek, de a sercli-lét végül is magában hordozza, mit? A véglegesség eddig szőnyeg alá söpört érzését. Amikor 30, 40 vagy akár 60 éves voltam, tudtam, hogy éveim száma eggyel vagy épp tízzel emelkedett, de mintha nagyanyám spájzába mentem volna be, még annyi üveg befőtt és lekvár állt a polcokon, hogy bátran tekinthettem a jövőbe. Mostanra nemcsak a polcokon álló üvegek lettek kevesebbek, de összement maga a spájz is. Nem szeretünk az elmúlásra gondolni, még azt sem tudatosítjuk magunkban, hogy szó nincs elmúlásról, hiszen nem múlunk el, csupán eddigi világunk múlik el, mi magunk élünk tovább, hitünk szerint él a lelkünk és majdan élni fog velünk testünk is, csupán egy dolog, amit itt hagyunk örökül gyermekeinknek, unokáinknak s ha szellemünk ennél többre volt képes, nemzetünknek vagy az emberiségnek, s ez nem más, mint a szellemünk. Gyermekeink méltó ünnepséget rendeztek s végül, mire az egész napos programok után hazaértünk saját lakásunkba, meglepetésként huszonnégy rokon, közelebbi-távolabbi családtag várt ránk, italok és finom ételek, ajándékok és ünneplés, mert hiszen milyen az ember, csinnadrattával akarja elfedni az elfedhetetlent. Éjjel fél négykor felébredtem - talán az este kicsit többet is ittam - és újra végigéltem az estét, ahogy fáradt hetvenesként feleségemmel hazaérkezem, s benyitva a lakásba, ott ülnek rokonaink és barátaink a szobákban, kezükben pohár, koccintásra emelve. Ott ül apám és anyám, arcukon a születésemtől ismert mosolyuk, nagyanyám, akinek szemében csillog a szeretet könnycseppje, nagyapám bajsza alatt hamiskás mosollyal és ott ül Szidi néném, nagyanyám húga is, száján látom még a kiejtett Brekusz nevet, ahogy engem hívott, de ott ül másik nagyapám és nagyanyám is. Ott ül apósom és anyósom, s ott ülnek a nagybácsik és nagynénik, az unokatestvérek, akiktől egykor emberséget, humort és szeretetet tanulhattam, s átmegyek a másik szobába, ahol ott ülnek az egykor élt barátok, mind fényes ünneplőben, mindegyikük kezében pezsgős pohár és körbejárok és mindenkivel koccintok és csak hosszú idő múlva tűnik fel, hogy egyikük sem mozdul, egyikük ajkán sem szűnik a mosoly és egyikük se mondja prosit, csak én lépek feleségemmel széktől székig, s ahogy haladunk előre, egyre jobban remeg a kezemben a pohár, egyre inkább ki-kicsöppen a pezsgő. Lakásunk szobáiban ott ülnek a barátok és rokonok, mindegyikük magasra tartja a poharát, mígnem az utolsóhoz nem érünk, aki mellett még van két szék. Két szék, amely még üres, oda ültetem le feleségemet s magam is mellé ülök az utolsó székbe, a kezünkbe tartott poharainkat összekoccintjuk, de nem isszuk meg, kezünk és mosolyunk nem változik, eggyé lesz a többiekével. Hetven éve élek ezen a földön, ebben a világban, az Universumnak e szegletében, ahol szándékom szerint megpróbáltam úgy élni, hogy majd az ítéletkor szembe tudjak nézni azzal a szemmel, amelynek nézését egy életen át vártam. Mert hitem szerint a halál kilépés eddig megszokott időnkből és átlépés egy másik idősíkba, amely nem lesz, hanem itt van mellettünk, az ismeretlen ház, amely ott áll a városban,s amelynek rendszeresen megnyílik a kapuja és belép oda egy-egy barátunk, ismerősünk vagy ismeretlen embertársunk, a kapu becsukódik s őt többé sosem látjuk, de ez nem jelenti azt, hogy nincs mellettünk, csak egy másik házban, másik időben, de itt él velünk. Ez „a nem ismert tartomány / melyből nem tér meg utazó”, ahogy azt Hamlet úr mondta volt, a dán királyfi. Lenni és nem lenni. Ez nem kérdés.

A Spanyolnátha című művészeti folyóiratról Vass Nórával, a folyóirat szerkesztőség-vezetőjével Balla Ferenc beszélgetett.

Seidl Ambrus ciszterci öregdiák 1938-as emlékei.

Sorozatunkban a durbincsról Lévai Ferenccel, a Magyar Akvakultúra és halászati szakmaközi szervezet szóvivőjével beszélgetett Pozsgai Nóra.

Kányádi Sándor egykor így méltatta a Kaláka együttest: „Kimuzsikálják a Gutenberg óta könyvekbe száműzött, szív-némaságra született s ítélt versekből a maguk olvasata szerinti eredeti dallamot.” A 2018-ban elhunyt költő verseit az együttes most márciusban a Nemzeti Színház Nagyszínpadán Bogdán Zsolt kolozsvári színművésszel adta elő. A Vannak vidékek címmel tartott közös estet Kővári Katalin szerkesztette és rendezte.Az előadáson Balla Ferenc járt. Az 51. évadába lépett Kaláka együttes legközelebb Bogdán Zsolttal Debrecenben, a Kölcsey Központ Báltermében tervezi életre kelteni Kányádi-estjét. A Vannak vidékek előadását március 31-ére, kedd este 7 órára tűzték ki. A Roma nők egymás közt című interjúkötetben 12 sikeres, méltán inspiráló cigány nő szerepel. A Kopp Mária Intézet Népesedésért és Családokért szervezete által nőnap előtt bemutatott kötet kapcsán Tenki Dalma az Intézet elnökét, Fűrész Tündét, valamint a kötet szereplőit megfestő Prima Primissima díjas művészt, Kunhegyesi Ferencet kérdezte. Az Országházról és az Országgyűlésről már sok jelentős építészeti, művészettörténeti vagy államtudományi kiadvány jelent meg, és persze turisztikai célú leírás is van szép számmal, de kifejezetten a gyermekek nyelvén eddig aligha készült könyv. A kisiskolás korosztályt megszólító új sorozat első kötetéről, a Szél hozta rézvitéz című mesekönyvről a Parlamentben a kötet szerzőjét, Tóth Zitát és a könyvbemutatót szervező Sédy Annával beszélgetünk. (A könyvbemutatót elhalasztották.)

Elkészült a Katolikus Karitász székesfehérvári logisztikai központja az Alba Ipari Zónában. Az új, 236 millió forintból megvalósult, 1035 négyzetméteres épületben 958 m² raktározásra alkalmas területet alakítottak ki, amelyben minden olyan eszköz elhelyezhető lesz, ami a Karitász fő tevékenységét segíti. Az új csarnokból a segélyszervezet a nyugati országrészt látja el. A logisztikai központ 250-300 tonna élelmiszer tárolására alkalmas. Ünnepség keretében adták át a Karitász csarnokot, amely az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program (EFOP) pályázata keretében valósult meg. Az épületet Spányi Antal, püspök, a Katolikus Karitász elnöke áldotta meg. A megnyitón részt vett Soltész Miklós, egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár, Vitályos Eszter, európai uniós fejlesztéspolitikáért felelős államtitkár, Fülöp Attila, szociális ügyekért felelős államtitkár és Dr. Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere. A projektet Forgács József, projekt szakmai vezető, mutatta be.

A General Harmony Singers jövőre lesz harminc éves, egy felhívással fordultak a közönséghez – erről is szó lesz a mai műsorban.

1848. március 15-e hosszantartó társadalmi hatásait a mai napig érezhetjük. Ez a nap ugyanis jelképpé vált a teljes nemzet számára - a forradalom és szabadságharc hősei mintát adtak hazaszeretetből és bátorságból, szabadságvágyuk a mai napig meghatározza a szabadsághoz való hozzáállásunkat. Emlékét évente ünnepeljük és már gyerekkorunkban, az iskolában megismerkedünk a történések főbb szereplőivel. A mai Színházi disputában arra teszünk kísérletet, hogy a Nemzeti Múzeum helyett egy ritkábban említett forradalmi helyszínt, a Nemzeti Színházat helyezzük a történések fókuszába! Ebben Gajdó Tamás, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet tudományos főmunkatársa lesz a segítségünkre.

Hamarosan a mozikba érkezik Mosonyi Szabolcs és Bagladi Erika, a Vad Balaton, a Vad Kunság, és a Vad Szigetköz alkotóinak új természetfilmje, amelyben az Északi-középhegység folyóvölgyei, mély szurdokai, napfényben fürdő bércei, ködbe vesző hegyoldalai és gazdag élővilága tárulnak fel. A film intim közelségben, nem mindennapi helyzetekben mutatja be az észak-magyarországi erdőségek változatos növény- és állatvilágát az avarszinttől a lombkoronáig. A film főszereplője a „fantom”. Ő nem más, mint a rejtőzködő életmódja miatt rendkívül nehezen lencsevégre kapható hiúz. A Vad erdők, vad bércek - A fantom nyomában a 2020-as Magyar Mozgókép Szemlén elnyerte a legjobb ismeretterjesztő filmnek járó Magyar Filmdíjat. A filmről Mosonyi Szabolccsal beszélgetünk.

Műsorunkban, a Magyar örökségdíjas Kormorán együttes „1848” albumáról szólnak a dalok, melyet a Magyar forradalom és szabadságharc 150.-ik évfordulójára jelentetett meg a Hungaroton Hanglemezkiadó. A zenei anyagot kísérő ismertető szövegben Nemeskürty István a következőket írta;”1848-ban zenélt, énekelt az ország. Máskor fél évszázad során se született annyi dal és induló, mint negyvennyolcban és negyvenkilencben másfél esztendő alatt. A magyar költészet mindig is szorosan párosult a muzsikával. Mindebből következően későbbi korok is szívesen emlékeztek dallal, zenével negyvennyolcra. Most Koltay Gergely állított össze egy csokrot, így tisztelegve a forradalom és szabadságharc másfél évszázados jubileuma alkalmából. Petőfi költeményei mellé felsorakoznak a ma költői és dalszerzői, énekesei.”

1. A reformkorról, az 1848-as események előzményeiről Gergely András történésszel Pécsi Krisztina beszélget. 2. Dr. Gyimesi Emese történész, irodalomtörténész 2010 óta kutatja Szendrey Júlia kéziratos hagyatékát. Életútjáról tanulmányokat publikált, könyvei: "Szendrey Júlia összes verse" és a közelmúltban megjelent "Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában", amelyek kapcsán Szendrey Júlia és Petőfi Sándor életének 1848. márciusi időszakáról beszélget Sallai Évával.(foto: szendreyjuliakutatas.blog.hu)

A Bánk Bánhoz több lábjegyzet van, mint aga a darab - vannak akik védenék a diákokat mindennek az elolvasásától. Megkísérlek kedvet teremteni hozzá...

Jávor Béla: Sercli Tagadhatatlan, ha visszanézek eddig megélt éveimre, igazat kell adnom a magyar szólásnak, mely szerint „kenyerem javát már megettem”. Ha nem akarom magam ámítani, akkor elmondhatom, hogy végül is nincs más hátra, mint a sercli. Persze a sercli nagysága függ a kenyér nagyságától, egy Szegedi bucinak jóval kisebb a serclije, mint egy kétkilós kenyérnek, de a sercli-lét végül is magában hordozza, mit? A véglegesség eddig szőnyeg alá söpört érzését. Amikor 30, 40 vagy akár 60 éves voltam, tudtam, hogy éveim száma eggyel vagy épp tízzel emelkedett, de mintha nagyanyám spájzába mentem volna be, még annyi üveg befőtt és lekvár állt a polcokon, hogy bátran tekinthettem a jövőbe. Mostanra nemcsak a polcokon álló üvegek lettek kevesebbek, de összement maga a spájz is. Nem szeretünk az elmúlásra gondolni, még azt sem tudatosítjuk magunkban, hogy szó nincs elmúlásról, hiszen nem múlunk el, csupán eddigi világunk múlik el, mi magunk élünk tovább, hitünk szerint él a lelkünk és majdan élni fog velünk testünk is, csupán egy dolog, amit itt hagyunk örökül gyermekeinknek, unokáinknak s ha szellemünk ennél többre volt képes, nemzetünknek vagy az emberiségnek, s ez nem más, mint a szellemünk. Gyermekeink méltó ünnepséget rendeztek s végül, mire az egész napos programok után hazaértünk saját lakásunkba, meglepetésként huszonnégy rokon, közelebbi-távolabbi családtag várt ránk, italok és finom ételek, ajándékok és ünneplés, mert hiszen milyen az ember, csinnadrattával akarja elfedni az elfedhetetlent. Éjjel fél négykor felébredtem - talán az este kicsit többet is ittam - és újra végigéltem az estét, ahogy fáradt hetvenesként feleségemmel hazaérkezem, s benyitva a lakásba, ott ülnek rokonaink és barátaink a szobákban, kezükben pohár, koccintásra emelve. Ott ül apám és anyám, arcukon a születésemtől ismert mosolyuk, nagyanyám, akinek szemében csillog a szeretet könnycseppje, nagyapám bajsza alatt hamiskás mosollyal és ott ül Szidi néném, nagyanyám húga is, száján látom még a kiejtett Brekusz nevet, ahogy engem hívott, de ott ül másik nagyapám és nagyanyám is. Ott ül apósom és anyósom, s ott ülnek a nagybácsik és nagynénik, az unokatestvérek, akiktől egykor emberséget, humort és szeretetet tanulhattam, s átmegyek a másik szobába, ahol ott ülnek az egykor élt barátok, mind fényes ünneplőben, mindegyikük kezében pezsgős pohár és körbejárok és mindenkivel koccintok és csak hosszú idő múlva tűnik fel, hogy egyikük sem mozdul, egyikük ajkán sem szűnik a mosoly és egyikük se mondja prosit, csak én lépek feleségemmel széktől székig, s ahogy haladunk előre, egyre jobban remeg a kezemben a pohár, egyre inkább ki-kicsöppen a pezsgő. Lakásunk szobáiban ott ülnek a barátok és rokonok, mindegyikük magasra tartja a poharát, mígnem az utolsóhoz nem érünk, aki mellett még van két szék. Két szék, amely még üres, oda ültetem le feleségemet s magam is mellé ülök az utolsó székbe, a kezünkbe tartott poharainkat összekoccintjuk, de nem isszuk meg, kezünk és mosolyunk nem változik, eggyé lesz a többiekével. Hetven éve élek ezen a földön, ebben a világban, az Universumnak e szegletében, ahol szándékom szerint megpróbáltam úgy élni, hogy majd az ítéletkor szembe tudjak nézni azzal a szemmel, amelynek nézését egy életen át vártam. Mert hitem szerint a halál kilépés eddig megszokott időnkből és átlépés egy másik idősíkba, amely nem lesz, hanem itt van mellettünk, az ismeretlen ház, amely ott áll a városban,s amelynek rendszeresen megnyílik a kapuja és belép oda egy-egy barátunk, ismerősünk vagy ismeretlen embertársunk, a kapu becsukódik s őt többé sosem látjuk, de ez nem jelenti azt, hogy nincs mellettünk, csak egy másik házban, másik időben, de itt él velünk. Ez „a nem ismert tartomány / melyből nem tér meg utazó”, ahogy azt Hamlet úr mondta volt, a dán királyfi. Lenni és nem lenni. Ez nem kérdés.

Kányádi Sándor egykor így méltatta a Kaláka együttest: „Kimuzsikálják a Gutenberg óta könyvekbe száműzött, szív-némaságra született s ítélt versekből a maguk olvasata szerinti eredeti dallamot.” A 2018-ban elhunyt költő verseit az együttes most márciusban a Nemzeti Színház Nagyszínpadán Bogdán Zsolt kolozsvári színművésszel adta elő. A Vannak vidékek címmel tartott közös estet Kővári Katalin szerkesztette és rendezte.Az előadáson Balla Ferenc járt. Az 51. évadába lépett Kaláka együttes legközelebb Bogdán Zsolttal Debrecenben, a Kölcsey Központ Báltermében tervezi életre kelteni Kányádi-estjét. A Vannak vidékek előadását március 31-ére, kedd este 7 órára tűzték ki. A Roma nők egymás közt című interjúkötetben 12 sikeres, méltán inspiráló cigány nő szerepel. A Kopp Mária Intézet Népesedésért és Családokért szervezete által nőnap előtt bemutatott kötet kapcsán Tenki Dalma az Intézet elnökét, Fűrész Tündét, valamint a kötet szereplőit megfestő Prima Primissima díjas művészt, Kunhegyesi Ferencet kérdezte. Az Országházról és az Országgyűlésről már sok jelentős építészeti, művészettörténeti vagy államtudományi kiadvány jelent meg, és persze turisztikai célú leírás is van szép számmal, de kifejezetten a gyermekek nyelvén eddig aligha készült könyv. A kisiskolás korosztályt megszólító új sorozat első kötetéről, a Szél hozta rézvitéz című mesekönyvről a Parlamentben a kötet szerzőjét, Tóth Zitát és a könyvbemutatót szervező Sédy Annával beszélgetünk. (A könyvbemutatót elhalasztották.)

1. A reformkorról, az 1848-as események előzményeiről Gergely András történésszel Pécsi Krisztina beszélget. 2. Dr. Gyimesi Emese történész, irodalomtörténész 2010 óta kutatja Szendrey Júlia kéziratos hagyatékát. Életútjáról tanulmányokat publikált, könyvei: "Szendrey Júlia összes verse" és a közelmúltban megjelent "Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában", amelyek kapcsán Szendrey Júlia és Petőfi Sándor életének 1848. márciusi időszakáról beszélget Sallai Évával.(foto: szendreyjuliakutatas.blog.hu)

A Zenei Kincsestárban egy népszerű komolyzenei műfaj forrásvidékét keressük föl. Az operanyitányról van szó, amely Mozart idején már önálló szimfonikus kompozícióként is megállta a helyét, nem mellesleg fölvonultatva, előrevetítve a cselekményben fölbukkanó zenei karaktereket. Nem kellett sokáig várni, hogy a nyitány műfaja önálló életre keljen. Már Beethoven életművében találkozunk nyitányokkal, amelyeket eredendően sem követ opera, inkább szimfonikus tablók, egy-egy drámai pillanat vagy eseménysor kifejezői. Mendelssohn vagy Liszt esetében a nyitány szinte a szimfonikus költeménnyel válik egyértelművé. Nem úgy az opera korai, barokk kezdeteinél. Vivaldi operanyitányai például eredetileg nem is a nyitány, hanem a sinfonia megnevezés alatt szerepelnek a műjegyzékben. Szerepük is egészen más, mint a kései leszármazottaké: látványos módon vezetik be az operai ünnepet. Tételrendjük semmiben sem különbözik a concertókétól: három vagy négy gyors és lassú tétel váltakozik, hogy ráhangolja a publikumot a káprázatos színpadi és énekesi mutatványokra. A L'Arte dell'Arco régizenei együttes ma négy Vivaldi-operanyitányt vagy előjátékot szólaltat meg Christopher Hogwood keze alatt. Elsőként az 1735-ben bemutatott Bajazet nyitányát halljuk. Az Olimpiász című Vivaldi-opera egy évvel a Bajazet előtt, 1734-ben került színre, és az első volt, amelyet a huszadik század is fölfedezett magának Vivaldi operái közül. Következzék a La veritá in cimento, magyarul leginkább Pácban az igazság című opera előzenéje. Befejezésül az Il Giustino nyitányát halljuk. Az operát 1724-ben mutatták be Rómában, ilyenformán a legkorábbi a ma megidézett Vivaldi-operák sorában.