Zenei kincsestár

1-4. Impromptu (empromptü). Ahogyan a romantika érzelmi szélsőségeit követve oldódnak a klasszika formai keretei, úgy differenciálódnak a műfaji megnevezések is. Különösképpen a billentyűs irodalomban: a zongora hangzásának gazdagodása, valamint a szólista lírai szerepkörének előtérbe kerülése költői képzettársítások végeláthatatlan gazdagságát árasztja a koncertterembe. A romantikus zongorairodalom megszámlálhatatlan műfaji megnevezése közül a rögtönzést jelentő impromptu elsősorban Schuberthez és Chopinhez köthető. Az alkotások persze távolról sem tűnnek véletlenszerű ötletek sorának: rendkívüli harmóniai átgondoltságuk mellett roppant drámai erő rejlik bennük. A jelentéktelenséget sugalló megnevezés inkább a hatáskeltés eszköze – Franz Schubert esetében pedig felfedezünk benne valami mély, árulkodó vallomásosságot is. Ez a rövid és komor életű, jóformán észrevétlen komponista hatalmas zenei világokat hordozott lelkében melyek legtökéletesebben a miniatűr műfajokban törnek a felszínre: a dalok mellett a rögtönzésnek nevezett, óriási zongoradarabokban. Erő, férfias lázadás, költői elvágyódás és a képzelet kiapadhatatlan gazdagsága zeng föl ezekben a fontos zongoradarabokban – hallgatójuk talán meg is lepődik, hány ismert motívum és hangulat lappang a 899-es jegyzékszámú, valószínűsíthetőleg a Schubert halálát megelőző évben, 1827-ben keletkezett Impromptu-sorozat négy darabjában. A c-moll, Esz-dúr, Gesz-dúr és Ász-dúr impromptut Agustin Anievas játssza.