Jegyzet

Van egy albérlőm

Elég kellemetlen fickó. Azt hiszi, attól, hogy bent lakik a házamban, beleszólhat az életembe is. Reggel, ha korán kelek, azt mondogatja, lám, megint fáradt leszek egész nap. Ha később, akkor azt, hogy semmivel se fogok végezni. Ő egyébként mintha sose aludna: akármikor ébredek, reggel vagy éjjel, mindig fent van. És mintha sose fáradna el, legalábbis az én piszkálásomban nem.

Ha nekiállok főzni, azt súgja, mennyire haszontalan, amit teszek, hiszen órákig vacakolok vele, hogy aztán negyed óra alatt elfogyjon. Ha nem főzök, azt érzékelteti: nem vagyok elég jó háziasszony. Ha szakkönyvet olvasok, szerinte inkább vasalnom kellene, ha meg regényt, akkor mért nem inkább valami hasznosat. Ha sok a dolgom, folyton azzal zaklat, hogy túlterhelem magam, és úgyse tudom majd elvégezni, ha meg kevés, akkor azzal, hogy lustálkodom.

Én nem tudom, hogy van ez, de még az egészségi állapotom se mentes a hatásától. Ő igencsak aktív, s gondolom, körútjairól hazahozza az összes kórokozót: a múltkor háromszor estem vissza egy megfázásba, s adogattuk körbe-körbe a családban a ronda vírusokat. Még a fülem is bedugult – no ezt az egyet nem bántam, legalább nem hallottam azt az idegesítő, olykor mézes-mázos, máskor ironikus, néha egyenesen félelmetes hangját. Ő bezzeg nem betegszik meg, á dehogy! Hogy csinálja, nem tudom, de mintha örökéletű lenne.

Hinnék, hogy még a családi életembe is beleszól? Ha a munka és rohanás közepette akadna néhány percem, hogy a férjemmel beszélgessek, neki épp akkor kell valami nagyon érdekeset megmutatnia. Ha a kisfiammal szigorú vagyok – mondjuk a mobiltelefonnal való játszadozás dolgában –, azt kérdi, mért sajnálom a lurkótól ezt az élvezetet. Ha ráhagyok valamit, akkor meg felemelt ujjal figyelmeztet: hohó, engedékeny lettem, így lesz a gyerekből a szülei fejére mászó, elkényeztetett kis zsarnok.

Szinte elképzelhetetlen, de még a lelki életemben is kotorászik. Ha templomba készülök, egész biztos addig játszik a gyerekkel, amíg elkésünk. És ha leülök elmélkedni vagy imádkozni, azonnal adódik valami baja, amivel félbeszakíthat. Biztos, hogy akkor akar elintéztetni velem valamit vagy megbeszélni egy halaszthatatlanul fontos dolgot.

Miért tartom őt még mindig a házamban? – kérdezhetik. Hát… megörököltem. Egyszer régen ősanyám és ősapám egy kertben laktak vele, s – mint gyakran én is, ha nem vigyázok eléggé – elhitték, amivel kecsegtette őket: hogy ha esznek a legszebb fa legdúsabb ágán nőtt legpirosabb almából, olyanok lesznek, mint az Isten. Tudni fogják a jót meg a rosszat. Hát megtudták. Tudom én is: de mi hasznom van belőle? Szabadulni a magam erejéből úgyse tudok.

Hát így lakunk mi: az albérlőm és én. És ez sajnos így marad életem végéig. Mármint amit ezen a vidéken töltök. Mert el fogok költözni én is egyszer! Úgy elmegyek, hogy csak nézhet a ravasz, szúrós szemével. Futok az Ács után, aki olyan otthont készített nekem, ahol neki nincs helye. S akkor végre örökre megszabadulok tőle.