Jegyzet

Könnyű

Könnyű nekem. Azt mondja, Asszonyom, hogy könnyű nekem. Könnyű, mert olyan iskolába jártam, amilyenbe, mert olyan szüleim, olyan tanáraim, olyan barátaim voltak, amilyenek. Vegyem észre, hogy bizony, nem mindenkinek adatott ez meg. Belátom, igaza van. Sőt, hálásan köszönöm, hogy így rámpirított, s egy kis számvetésre késztetett a könnyűségeimet illetően. Képzelje, Asszonyom, már az általános iskolában kiváló tanáraim voltak. Az igazgató apukája falusi kántortanító volt, a fia meg bősz szocialista. Szívszaggató beszédeket mondott minden április negyedikén. Tudja, Asszonyom, 1945-ben ezen a napon foglalták el az oroszok Magyarországot, miután legyőzték a korábbi megszállókat, a németeket. Sokáig felszabadulásnak nevezték ezt, talán emlékszik. Ez a kántorgyerek, a szocialista igazgató a nyolcadik év elején behívatta édesanyámat, hogy vegye ki a fiát az iskolai hittanról, különben nem lehet jeles magatartásból. Anyám kivett a hittanról, én pedig kaptam abban az évben tizenöt intőt, meg egy jelest a bizonyítványom magatartás rovatába. Az intőkkel talán a nyiladozó kamasz-öntudatom vadhajtásait próbálták nyesegetni, a jelessel meg nyilván a hittan-mentességet honorálták. Bizony, könnyű volt akkor az élet, nekem valóban, de gondoljon csak bele, milyen lehetett anyámnak. Meg hát azért nekem is kellett tennem valamit, hogy ne mondhassák: nem elég, hogy klerikális a gyerek, nem lépett be az úttörőcsapatba, de vézna is, föl se tud függeszkedni a kötélen, nem tudja se a matekot, se a magyart. Úgyhogy tudni kellett! Magyart, történelmet, matekot, mindent. Függeszkedni és fejenállni is. Nehogy a vöröskörmű úttörőparancsnok tornatanárnő kifogást találhasson a templomjáró gyerek testi fejlődését illetően. Nem volt rossz nő amúgy, de nagyon buta és nagyon úttörő. Biztos találkozott már ilyennel, Asszonyom.
Aztán a szüleim egyházi gimnáziumba küldtek felvételizni. Tíz ilyen volt akkoriban az egész országban. A felvételi könnyű volt, mindössze egy nap, reggeltől estig. Fölvettek. A matek, fizika, magyar, történelem, ez is mind könnyű volt, a hittan is, igazán nem volt nehéz jeles érettségit szerezni. Tudja, Asszonyom, annyiból állt, hogy meg kellett tanulni a leckét, megenni az ételt, amit adtak, aludni, amikor ágyba parancsoltak, futni, ugrani, mászni a tornaórán, nyitott szívvel figyelni a hittanon. S megvívni a kamaszkor, a férfivá érés küzdelmeit, tudni, hogy az ember apja nem lépett be a pártba, s ezért lefokozták a gyárban, legújabban meg azért macerálják, mert a fia egyházi iskolába jár. De mit fog fel ebből egy tizenéves fiú, akit mindennél inkább az érdekel, hogy mikor jön már a szerelem, amelyről oly gyönyörűeket olvasott az Aranykoporsóban, meg a Tüskevárban. Mit tud arról, hogy szerzetes-pap tanárai hány évet húztak le a szocialisták börtönében? Mit az erőfeszítésről, amellyel világi tudományt szereztek és műveltek, mit arról, ami ahhoz kellett, hogy kitűnően vizsgázzanak – latin nyelven – teológiából. Tudja, Asszonyom, a kamasz fiú beléphet a szerzeteseknek a világtól elzárt folyósólyára, bekopoghat a szobájukba, bármiféle kérdéssel, bármilyen bánattal, láthatja a kialvatlan szemüket, s azt is, ahogy az amúgyis rövidre tervezett délutáni álomból felriasztott pap-tanár gombolgatja a szunyókáláshoz kissé meglazított reverendáját. Micsoda válla, erős mellkasa van! Mondják, hogy sportolt, talán még pilóta is volt, s tudományos fokozatot szerzett fizikából. Mind igaz, de a gyereknek csak sejtései voltak erről akkoriban. De azt a saját szemével látta, mert megleste, amint ez a tudós tanár órákig imádkozik éjjel, térdre borulva a bazilikában.
Tudja, utólag azt hiszem, akkor valóban nem volt nehéz átélni, tapasztalni mindezt. Hanem – Önnek, Asszonyom, bevallom – méltónak lenni hozzájuk, méltónak lenni az ilyen „könnyű életet” biztosító szülőkhöz, tanárokhoz, szóval, ez talán meghaladja olykor az erőmet. Ha van egy kis ideje, mondjon értem egy imát, Asszonyom!