Zenei kincsestár

1. A Zenei Kincsestárban ma felhangzó mű valósággal Prokofjev két korszakát állítja egymás mellé. Igaz, kevés olyan komponista akad a zenetörténetben, akinek életművén, mi több, egyes szerzeményein belül ennyi út, ennyi kísérlet és ennyi, személyes sorsát meghatározó történelmi kényszerűség okozna újabb meg újabb töréseket és meglepetéseket egyaránt. Ritka tehetségű pianistaként nem kerülheti el a romantikusok hatása, és noha igen korán szembeszegül mestereivel, érett éveiben némi iróniával átdolgozott, virtuóz darabjain erősen érződnek az elődök látványos gesztusai. Michel Béroff az 1917-ben véglegesített, harmadik, a-moll Prokofjev-szonátát játssza. Opus száma: 28.

2. Huszonkét esztendőt lépünk előre az elhangzott a-moll szonáta idejéből. Prokofjev időközben beavatást nyert az avantgárd mozgalmak esztétikájába éppúgy, amint a művészeti és politikai forradalmakat követő kiábrándulás, rezignáció élményébe is. A Szovjetunióba történt hazatérése csak tovább erősíti lényének és szerzeményeinek paradoxitását. A különféle polgári izmusok éllovasaira a sztálini diktatúra gyanakvóan tekint, az pedig nyilvánvaló, hogy a művészekre kényszerített rendszerpropaganda fojtogató kalodának bizonyul. A realitás kilátástalansága azonban minden nagy művészt a belső autonómia felé terel. A háború tapasztalata aztán tovább mélyíti művészet és humanitás létjogosultságának problematikáját. A keletezésük idejére való tekintettel Háborús Szonátáknak is nevezett triász második darabja rendkívül szélsőséges modorban fogalmaz: érzelmi távlata a groteszk és a tragikus; a szentimentális és a frivol végpontjai között ível, miközben formavilága klasszikusan szigorú. A darabot az ifjú Szvjatoszlav Richter mutatta be 1942-ben. A 7., B-dúr, 83-as opusszámú Prokofjev-szonátát Michel Béroff játssza.