Jegyzet

Idestova négy hónapja megnyitották Budán a legendás Hadik Kávéházat. Volt ünnepi beszéd, felolvasás, kávéház-történeti előadás. Megidézték a Hadik-beli nagy árnyakat: Móricz Zsigmondot, Kosztolányi Dezsőt - nagyapjáról, Karinthy Frigyesről színházigazgató unokája, Márton emlékezett. Karinthy Ferenc - Cini -, aki a közelben, a Ménesi úton lakott, sajnos már nem emlékezhetett.
Az 1980-as években találkoztam vele egyszer az egykori Hadik előtt. A kirakatot bámultam, Cini meg alighanem a Gellért-fürdőből jött, kefefrizurásan, pólóban, farmerben.
- Mit nézel itt? - kérdezte.
- Couleur locale… A hely szelleme… Ebben a házban lakom…
- Én meg itt nőttem fel - nevetett harsányan. - Ebben a cipőboltban.
A kirakatból mindenféle lábbelik vigyorogtak vissza ránk. Női magas sarkúak, szandálok, papucsok Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső kávéházi széke fe-lől, fűzős férfi félcipők Karinthy Frigyes sakkasztala tájékáról.
A cipőboltot egyébként valami Röltex-üzlet előzte meg. Hangzatos nevet viselt: Szivárvány Áruház. Halandzsa-nyelv - „kiszera méra bávatag” - sziporkázó asszociációs szójátékok, epepe után harisnyák, pizsamák, alsóneműk. Karinthy Ferencnek való téma. Meg is írta, nyilván.
Ezt a mostani történetet - beh’ kár! -, ezt már nem írhatja meg. Pedig jó kis sztori ez is.
Mert ahogy az egyik napon - mondom, valamikor négy hónapja - hosszú évek készülődése és csinnadrattás hírverés után megnyitották a visszavarázsolt Hadik kávéházat, a következő napon be is zárták.
Az avató ünnepség sikerült, a visszavarázslás nem. Még csak egy félkész, össze-zsugorított presszó erejéig sem.
A bejárati ajtó azóta is zárva, az ablakokon, belül fóliatakaró, kívül pedig felirat:
HADIK KÁVÉHÁZ: HAMAROSAN NYITUNK.
Reggelenként, amikor e sokat ígérő, bíztató szavakat látom, minduntalan eszembe jut Karinthy Ferenc egyik krokija. A fenti közlemény következő válfajai ismeretesek még hazánkban: „Átalakítás miatt zárva.” „Leltározás miatt zárva. „Áruért mentem.” „Költözködés miatt zárva.” „Tatarozás miatt zárva.” „Ideiglenesen zárva.” „Rögtön jövök!”
Ha rögtön nem is, de úgy másfél hónappal az ünnepi nyitás, illetve zárás után jött is egy férfiú a házunkba, becsöngetett hozzánk is. Egy ívet nyújtogatott felém. A Hadik kávéházról van szó, írnám alá! De hát mit írjak alá? Azt, hogy át kell alakí-tani valamit bévül, mert így nincsen fennmaradási engedély. És mit kell átala-kítani? Hiszen a lakógyűlés évekkel ezelőtt megszavazta a terveket, amiket, állítólag jóvá is hagytak a hatóságok! „Igen, de változtatnunk kellett!”
- Kiszera méra bávatag! - hárítottam el az aláírást.
A férfi rám meredt báván, aztán csalódottan odébb állt. Ment, csöngetett a többi lakásba. Nem tudom, hol és merre jár, melyik emeleten, jár-e még, ki írt alá neki, ki nem.
De azt tudom, hogy itt, Magyarországon semmi sem tart annyi ideig, mint ami: ideiglenes. Meg ami: hamaros.
Tudja ezt Mátyáska is.
Mátyáska, a mi bányászból lett hajléktalanunk, aki évekig ott lakott a Hadik bejárati zugában. Akit a múltkori tárcámban elsirattam. Akit vízkereszt napjának reggelén egy friss vértócsából emeltek ki a mentők, mert szegénynek szétrobbant a mája. Akinek az emlékére három gyertyát gyújtottunk a bejárati lépcsőkön.
Ő bizony, Mátyáska.
Visszajött ugyanis. Vissza, onnan a túlvilágról, de nem szellemként, hanem bizonyságosan emberi valójában. Megsápadva, csonttá fogyva, mint egy száraz karó. De élve.
Visszajött, és a „Hamarosan nyitunk” felirat alatt, a lépcsőkön elfoglalta a régi helyét. Van pokróca, párnája, jó emberek felszerelték újra.
Írtam már múltkor: szófukar ember ő, mint a sokat próbáltak, sokat szenvedettek. Hozzá léptem, nem tagadom, némi meghatódottsággal:
- Jó napot, Mátyáska!
Biccentett a kis összetöppedt madárfejével.
- Kitették a kórházból?
- Nem - mondta.
- Hát, akkor miért nem maradt?
- Azért - felelte -, mert jobb itt!
Legendás kávéház a Hadik, bizony az! És legendás ember Mátyáska is, az lesz most már mindörökre. Hozta Isten!