Jegyzet

Néhány esztendeje a nógrádi krumpliról írtam meg a nógrádi emberről.
Az elsőről úgy tudtam, hogy nemigen akad párja a mai megkicsinyedett hazában, talán csak a mórahalmi vetekedhet vele. A nógrádi embert meg a nógrádi krumpli távoli megyékbe eljáró követeként tartottam számon. Ha az ő teherautója megjelent a Velencei-tó parti településein, és emberünk elkiáltotta a bűvös mondatot:
- Itt a nógrádi krumpli! - szaladt ki mindenki a háza elé, hogy vegyen néhány zsákot abból a kitűnőségből a családnak, télire.
Vettem én is, míg a nógrádi ember meg nem tréfált, mert a zsákjában afféle takarmányburgonya volt elrejtve, disznók vályújába való.
No, kiabálhatott nekem ezek után a nógrádi ember. De már múlt ősszel például nem kiabált, sehol a tóparton. Egyrészt azért nem, mert sosem volt ő nógrádi, másrészt pedig nyilván azért nem, mert kitelt a becsülete errefelé, bőven. Keresett magának hiszékenyeket, balekokat másutt.
Megleltem viszont ezen a télen, február zimankós napjaiban a somogyi asszonyt. Hazafelé tartva Kaposvárról, egy hosszú somogyi falun húztam át a kocsimmal. Az egyik kapun ezt a kézzel írt, nagybetűs írást láttam: „Somogyi burgonya, hagyma, házi tojás: eladó!”
Megálltam, hát hogyne. Házi tojás, házi krumpli, főleg ez utóbbi! Erre vágyom én régóta, mióta a nógrádi emberben csalódnom kellett.
Jött is ki elém, az udvarra a somogyi asszony, fagy csípte, egészséges arccal, gumicsizmában, bunda-mellényesen. Kedvesen, nyájasan, ahogy egy dunántúli fehérnéphez illik.
Mondtam neki, hogy vinnék tojást és hagymát is, ám mindenekelőtt krumplit, ha megtudhatom a fajtáját.
Hogyne tudhatnám: desiré!
Megmelegedett a szívem, mert mióta hiánycikk lett a gül baba, vagy az ella, a desiré a márka a burgonya világában. Ezt vallotta - a nélkül, hogy összebeszéltünk volna - a somogyi asszony is. És mivel ilyen jól egyetértettünk, első látásra, el is beszélgettünk szépen a krumpli felettébb hasznos voltáról és pótolhatatlan szerepéről.
Én Vasban nőttem fel, ő Somogyban, de mindketten ugyanazon ételeken: krumpli levesen, rakott krumplin, krumplis tésztán, krumplis nudlin, dödöllén, gánicán, görhönyön, dercén, prószán, rösztin. Nem beszélve az igazán mennyei ételekről: a krumplis lángosról és a sült krumpliról.
- No, kérem - igazgatta a kis bekecsét a somogyi asszony -, akkor jól tette, hogy betévedt hozzám!
És szeretetteljes arccal megnyugtatott, hogy az ő desiréjéből éppen olyan sült krumpli süthető, mint a gyermekkorunkban. Ez is kemény marad a sütőben, vagyis nem esik szét, és mégis omlós lesz a szájban, ugyanakkor semmiképp sem lisztes. Olyan lesz éppen, amilyen a becsületes sült krumplinak kell lennie.
Éppen ezért vizes vagy édeskés meg végképp nem lesz, mint a boltokban, a városi piacokon kapható krumpli, amin akkor üt ki igazán a fanyalogtató íz, amikor sült krumplit sütnek belőle.
- Mert ez a próba, tisztelt uram! - bólogatott a somogyi asszony -, a sült krumpli! Itt szégyenülnek meg az ügyeskedők, akik silány fajtát, fagyott krumplit árulnak. Magára tukmálják, ötven-hatvan forintért, otthon meg kiderül a csalafintaság!
- Vettem én százötvenért is - panaszkodtam. - Pesten, a zöldséges boltban. Megesküdtek rá, hogy az aztán nem fagyott…
- És, persze, hogy fagyott volt! - biggyesztette le a száját elítélőn a somogyi asszony. - Nincsen azoknak lelkiismeretük! Szemernyi sem.
Megpakoltam a csomagtartót hagymával, tojással, no meg huszonöt kiló desirével.
- Megkínálnám egy kupica pálinkával! - mondta a somogyi asszony. - De hát, kocsival van, így aztán nem lehet!

Mindenesetre szerencsés hazatérést kívánt, a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak a havas, csúszós utakon.
- Persze, hogy vigyázok - köszöntem el tőle. - Már csak a desiré miatt is!
Még azon a szombaton megsütöttük az első adag sült krumplit. Az elsőt meg az utolsót.
Édes volt, vizes, ehetetlen.
Így élünk ebben a hazában. Hol egy nógrádi emberre akadva, hol egy somogyi asszonyra.
Pedig csak egy kis sült krumplit enne az ember.