Jegyzet

A két esztendő előtti tavaszon üzenetet kaptam a falumból, Korán Tibor polgár-mestertől. Ha legközelebb megyek, meglepetéssel várnak. A rég lakatra vert iskola padlásán találtak háromládányi régi iratot. Az iskolával szemben lakó Bödei Károly és felesége, Edina voltak a leletmentők. Úgy bántak a ládák tartalmával, mint a hímes tojással. Semmihez hozzá nem nyúltak, mindent lehoztak a padlásról, mindent bementettek a már esztendők óta üres postahivatal üres irodájába.
Bevallom, sok reményt nem fűztem a leletekhez. Ugyan mit őrizhetett meg a tanítólakás padlása hat-hét évtizeden át? Hiszen, elköltözésünk óta annyi lakója volt a mi egykori otthonunknak! Annyian járhattak odafenn, kutatva, nem akadnak-e legalább egy régi petróleumlámpára! Lassan már húsz esztendeje egy olasz vállalkozó a tulajdonosa az iskolának, a tanítólakásnak. Majd éppen egy talján őrizgeti a padlásán egy kis magyar falu egyszer volt - hol volt, hol nem volt - iskolájának emlékeit!
Ám csoda történt mégis. Kincsekre lelt a két fiatal, Károly és Edina. Napokig böngésztem, betűzgettem a ládákból kiemelt egykori osztálynaplókat, köriratokat, jegyzőkönyveket, és rakosgattam őket időbeli sorrendbe. Az első haladási naplók az 1900-as évek elejéről valók, az utolsó iratok az 1970-es évekből, az iskola bezárásának hónapjaiból.
Ha valaki arra kíváncsi, hogy milyen volt a dunántúli falusi világ Magyarországon, az első világháború előtti időktől 1970-ig, az iskolák úgynevezett körzetesítéséig - többet tud meg ezekből a padlásról mentett iratokból, mint a történelemkönyvekből.
Az iratok, a dokumentumok között gyermekrajzokat is találtam. Kétszázötven víz-festékes rajzot, az 1950-es évek első feléből. Megbújtak a naplók, a papírkötegek védelmében.
Nedvesség nem érte őket, egér nem kóstolt beléjük. Ez már a csodánál is több.
Kétszázötven gyermekrajz, iskola- és osztálytársaim alkotásai. És most itt állok előttük Vasváron, a Nagy Gáspár Művelődési Ház kiállítótermében, ahová erre a tavaszra - néhány hétre -, mint különös hírmondók, beköltöztek.
Nagy Erzsi, Májer Pista, Varga Etelka, Déri Tamás, Kaczor László, Molnár Amá-lia, Nyúl Teréz, Németh Erzsébet, Harcz Endre… Alkotások, mondom, holott csak gyermekrajzok. Tizenegy-tizenkét éves lányoké, fiúké. De amikor két esztendeje megmutattam őket festőművész-grafikus fiamnak, láttam a tekintetén az elismerést.
Nem, mondta a fiam, nem a művészi tudást kell itt nézni! Hanem a lefegyverző őszinteséget. Ezekben a rajzokban ugyanis nincsen semmi művi. De bennük van az, ami megszerezhetetlen tudás: a gyermeki lélek nyíltsága, tisztasága, egyszerűsége. Akkor is, ha ezek a gyerekek almát, körtét, vázába tett virágot örökítenek meg, és akkor is, ha lábast, fedőt, vízhordó kannát, vagy szerszámos ládát vagy fogasra akasztott kiskabátot.
Dani fiam rábökött az egyik rajzra:
- Ezt tegyük a könyved címlapjára! Íme, egy naiv művész munkája!
Pedig hát, Harcz Endre osztálytársam is csak egy 1943-ban született falusi fiú volt, aki a szokásos heti rajzórán hajolt a rajzpapír fölé. Aki vízfestékkel pillanatképet festett az andrásfai Disznólegelőről. Kibontott ostorát pattogtatva egy kisfiú disznókat hajt, kerget a falu fölötti kopár réten. Alkonyi halványpiros háttér, néhány kerek koronájú fa, három disznó.
No meg a kisfiú.
Harcz Bandi… Aki ott ült mellettem a fenyőfából ácsolt hosszú padban, az andrásfai iskolában, ötvenöt esztendeje, és festett. Mit sem sejtve arról, hogy a műve fél évszázadra meglakja a padlást, és egyszer majd egy könyv címlapjára kívánkozik. Egy könyvére, amelyet a mellette ülő osztálytársa ír.
Annak már legalább négy évtizede, hogy utoljára találkoztam vele, az augusztus huszadiki búcsún. Beszélgettünk kicsit a kocsmaudvaron, az asztalok fölé font lombsátor alatt, két üveg sör mellett.
- Hogy élsz, Bandi?
- Kőműves vagyok, Vasváron.
- Szereted a szakmádat?
- Szeretnem kell - mondta. - Hogy ő is szeressen engemet.
De az nem szerette szegényt, igazán. Mert nemcsak a bányákban szállongó szénpor, hanem a tégla- és mészpor is lerakodhat a tüdőre. A szilikózis vitte el Harcz Bandit, már jó évtizede.
Kőműves volt és - bár nem tudtuk - naiv művész. Mára a társszerzőm.