Jegyzet

Száztíz esztendeje született, Kassán. A polgárosodó felvidéki magyar városban, ahogy gyakorta emlegetjük: régi polgári családban.
De hát: milyen is volt ez polgárcsalád? „Bonyolult, összetett” - ahogy ő maga írja majd később a tán leghíresebb művében, az Egy polgár vallomásaiban.
Szász és morva ősök, császári hivatalnokok, köztisztviselők, jogászok, katonatisz-tek. A Habsburgoktól kapott vagyon, a tőlük nyert címek. Német nyelven beszélnek, latin és magyar nyelven leveleznek. Labanc szívűeknek látszanak, de 1848-ban a magyar ügy pártjára állnak. Az egyik nagyapa, Grosschmid Antal három fiát és minden vagyonát adja a magyar szabadságharcnak.
Márai Sándor is Grosschmidnek születik, 1910. április 11-én. Kassai polgárlakás-ban nő fel: öt szoba az első emeleten, a szalonban mahagónifából faragott garnitúra, gyöngyház berakásokkal, fekete, metszett üveges szekrény, ezüst tárgyak, kisebb és nagyobb márvány- és bronzszobrocskák.
„Összetett család volt… idővel összeállott családnak ez a sok idegen, s meg tudott maradni zord időkben és osztályokat elmosó, viharos áradásban is valamilyen osztályfeletti, erős kis közösségnek…”
Bonyolult család volt, tele haraggal, önfeláldozással és szenvedélyekkel. De tud-ták a nagy titkot, a polgári lét titkát, az útmutatást az élethez. Hittek benne, hogy „a polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies…” Tudták, hogy egymás között, az emberek között nem lehet másképp boldogulni, csak szorgalommal, tapintattal és diszkrécióval.
Ebből a kassai családból indult pályájára a huszadik század egyik legnagyobb ma-gyar írója.
Száztizedik születésnapján először két versét teszem maga elé. A magyar líra múlt századi legnagyobb versei közül kettőt.
Az egyik: a Halotti beszéd. Van egy Halotti Beszédünk a középkorból, van egy Kosztolányi írta megrendítő Halotti beszéd. A harmadikat, ezt a torokszorító, végzetszerűségével lenyűgöző verset csak ő írhatta meg 1945 után, az emigrációba kényszerített magyar. És Márai Sándorra várt a Mennyből az angyal megírása is 1956-ban.
Prózájából mi válasszak most? Nem kell választanom, mert már rég kiválasztottam, és a kezem ügyében tartom lassan két évtizede.
Föld, föld!… - ezt a címet viseli a kötet, amely az óceánon túl, Amerikában, a magány sötétülő égboltja alatt íródott. Az újkori magyar irodalom remekműveként, egyúttal a mélylélektani tanulmányaként egy Kelet-Közép-Európába szorult, egyre zsugorodó országnak. Kiegészítő jellemrajzaként egy tizenötmilliós, egyharmadában idegenbe vettetett nemzetnek.
Föld, föld!… - kiált fel Márai, amikor 1948-ban az Enns folyó hídján átcsattog ve-le a vonat, a szovjet zónából a nyugati világba. A háta mögötti földarabot azért hagyta oda, mert elöntötte az áradat. Mert a t5ajtékos, fortyogó folyamból hiába nyúlt ki kétségbeesetten a karja, egyetlen faágat sem talált, amelybe belekapaszkodhatott volna.
Magyarországot elöntötte az erőszak és a gyűlölet áradata. Nem volt előle menekvés. Áttörte a gátakat, utánuk ment az embereknek a lakásukba, a hitversi ágyukba, utánuk ment a gondolataikba, az álmaikba. Vergődött, fuldoklott ebben a piszkos áradatban az ország, rántotta le az örvény a meghasonlás, a reménytelenség mélységeibe.
„Aki csalódik, gyűlölni kezd - írja Márai a Föld, föld!…-ben. - Anyák és gyerekek között, az első zokogás és ölelkezés után elkövetkezett a pillanat, amikor megdöbbenten néztek egymás szemébe és aztán másról kezdtek beszélni. Házastársak, szeretők és - minden emberi kapcsolat között ez a legtitokzatosabb - barátok kitárt karral sietek egymás felé. A kitárt kar később - sokszor - leha-nyatlott, mert egészen közeli családtagok, igen, szerelmesek és barátok megdöbbenten, néha iszonyodva gyanították és neszelték, hogy a másik nem gyűlöli eléggé azt, amit ők gyűlölnek…”
Hat évtizede, hogy az író elmenekült innen - nem a szegénység, nem az elhallgattatás elől. Hanem azért, mert megértette, hogy ami kezdődik, nem kitérő a magyar históriában, hanem több emberöltőt határoz meg majd.
Elment, elmenekült, mert a földarab, ahol született és élt, hosszú időre víz alá me-rült.
És mi itt éltünk évtizedekig a víz alatt: megszoktuk, begyakoroltuk a víz alatti létet, végül már nem is láttuk magunk fölött a víztömeget. Úgy éltünk, hogy a távoli álmainkba helyeztük át a földet. A szárazföldet. Majd egyszer, majd, ha vé-ge lesz! De hát ezt mi úgysem érjük meg, legfeljebb a gyermekeink vagy még inkább az unokáink.
Aztán megértük. „Föld, föld!” - kiáltottunk fel, és boldogok voltunk: kis ideig. Míg észre nem vettük, hogy a talaj a lábunk alatt ingatag, szivárog, majd bugyborékolva feltör az egyre koszosabb víz.
Gyakorolni kezdtük újra a víz alatti létet, a víz alatti hallgatást. És elkezdtünk számolgatni: majd, ha egyszer vége lesz…
Száztizedik születésnapján reménykedve kérdem: Föld? Föld?