Jegyzet

A napokban, nyolcvanöt éves korában meghalt Boa Sr asszony.
Az egy és negyed milliárd lakosú Indiában élt, a Bengáli-öböl közelében, az Andomán-szigeteken. Ott, ahol az ősei.
A történészek hatvanötezer éves múltját ismerik a bo törzsi csoportnak. A nyelvészek pedig úgy tartják számon a bot, mint az emberiség legrégibb nyelvét, amely írásbeliséggel ugyan nem rendelkezett, de még a tizenkilencedik században is ötezernél többen beszélték.
A kisgyermek bo nyelven mondta ki először az édesanyja nevét, bo nyelven vallottak szerelmet, bo nyelven perlekedtek, átkozódtak, bo nyelven imádkoztak, bo nyelven énekelték az énekeiket. A bölcsődalt éppen úgy, mint harci dalt vagy a siratóéneket.
A bok azonban mindegyre kevesebben lettek. A nagy népek, a világhódítók a kis népekre is kevés ügyet vetnek, hát még a néptöredékekre. Az a régi, több tízezer év előtti andomán törzs nyilván uralta az Andomán szigeteket és a Bengáli-öblöt, vagy annak jelentős részét. Hajóztak, halásztak, vadásztak, apáról fiúra örökí-tették a szokásaikat. Éltek, mint oly sok nép, évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt, a hagyományaik szerint, egy pillanatra sem gondolva a baljós jövendőre.
Mert - miként az ember - egy nép sem élhet úgy, hogy szüntelenül a halálra gondol. A bok azonban rosszul tették, hogy egyáltalán nem gondoltak rá. Önfeledt biztonságban pergették az évtizedeket, az évszázadokat, és elfeledkeztek a legfontosabbról. Arról, hogy sokasodjanak.
E helyett - fogyadoztak. Sokféle oka lehet annak, ha egy nép fogy, a vesztett háborúktól a természeti katasztrófákig. De az életerős népek mindig pótolni tudták a veszteségeiket, mindig új életre támadtak. Volt hozzá lelkierejük.
Ez a lelkierő hagyta el egykor a bokat, s lett úrrá rajtuk a belenyugvás. Mentek, gyalogoltak, hajóztak bele a megsemmisülésbe. Fogyott a szó, fogyott a dal, el-fogytak az újszülöttek.
Boa Sr asszony - az utolsó bo -, akit nemrég temettek el, már negyven esztendeje egyedül élt. Őelőtte az utolsó bok a szülei voltak.
Míg ők éltek, valahol az Andomán szigetek egyik távoli pontján, még beszélték az ősi, hatvanötezer éves nyelvet. Igaz, mindössze hárman. A szülők halála után Boa asszony már csak magában társalgott, magában dúdolgatott, magában szólongatta a feje fölött röpdöső madarakat.
Akik ismerték őt, úgy emlékeznek rá, hogy nem adta át magát a szomorúságnak. Sőt. Tele volt életkedvvel. Mindig mosolygott, mindig barátságos volt másokkal. Bajokra, gondokra rá sem rántott. Amikor 2004-ben a cunami végigsöpört az ő szigetén is, angyali nyugalommal várta ki az ég és földszakadás végét. Nem me-nekült, nem futott sehová - és a pusztító ár megkímélte őt.
A szökőár igen, de a história nem. Vele most véget ért a bo történelem.
Ahogy a halálhírét olvastam, egyszerre eszembe jutottak a lívek. A mi rokonaink, a legkisebb finn-ugor nép. A legutóbbi népszámlálás szerint még hatan élnek, szétszórva, Lettországban, Lettország Kurland nevezetű táján. Valamikor ott Lívland terült el, a lívek országa, harcos, bátor, halász-vadász nép lakta.
Megküzdöttek a tengerrel, verekedtek a svédekkel, az oroszokkal, a németekkel. És fogytak, egyre fogytak.
A középkorban még negyed millióan voltak, még a huszadik század elején is ti-zenkét tengerparti települést laktak.
Mára hatan maradtak. Pedig nekik még írott ábécéjük, könyvkiadásuk is volt. Fo-lyóiratokat adtak ki, és a tizenhetedik században lefordították lív nyelvre a Bibli-át.
Évente egyszer, minden nyáron összegyűlnek a Balti-tenger partján, egy régi lív falu helyén. Összegyűlnek, megölelik egymást, eléneklik a himnuszukat.
Vajon hallottak-e Boa asszony haláláról?
Bizonyára hallottak: a kis népek, a fogyók érzékenyen számon tartják az elfogyot-takat.
Bok - és lívek. Miért gondolok rájuk már napok óta?