Jegyzet

Budán, a Fadrusz és az Eszék utca sarkán emléktábla állít meg. Tanítványai, tisztelői a múlt év végén tették a falra a fekete márványtáblát: „a legendás gimnáziumi tanár, Szerdahelyi Andor emlékére”.
Szerdahelyi, azaz becenevén Cox tanár úr két esztendeje, kilencvenhárom éves korában ment el. Mondhatnám: együtt halt meg az eszményképpel, amely éltette őt.
Lakóháza előtt megtorpanva feldereng előttem törékeny alakja, okos arca, villogó szempárja, a fejére simuló, mindig gondosan oldalra fésült haja. Termetre szinte arasznyi ember volt, de vívóállásban állt a dobogón mindig, harcra készen.
Úgy állt 1957-ben is, az első latin óránkon, a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. Két karját a csípőjére tette, hangját megzengette. Csak bámultunk, honnan jön ebből a kicsiny emberből a kemény, érces hang.
- Fiúk, ti még szerencsések vagytok! Ti még tanulhatjátok a latint!
Akkor még nem tudtam, miért mondja ezt. Azóta jól tudom: felbecsülhetetlen ér-ték, amit nekünk átadott. Hiába voltak zárva a határok, Cox tanár úr bevezetett bennünket Európába. Az európai kultúrába. Mert a latin nélkül oda még kerülő úton sem lehet bejutni.
Százszor és százszor eldörögte, mit tanácsolt - százszor és százszor - a szenátus-nak Cato:
- Cetereum censeo, Carthaginem esse delendam!
Cicero pedig így kelt ki:
- Quousque tandem abutere Catilina patientia nostra?
„Meddig élsz vissza a türelmünkkel Catilina?” Az elszegényedett patrícius a harácsolásával, a demagógiájával a római erkölcsöt veszélyeztette. Azóta jól tudom: ahol az erkölcsök fellazulnak, ott előbb-utóbb a kultúra is alásüllyed. Ahol pedig a kultúra mélyre száll, ott előbb-utóbb eltűnik a morál.
Ma már azt is tudom: Cato - és nem mellesleg Szerdahelyi tanár úr - álláspontja szerint a Rómával vetélkedő Karthagót azért kellett eltörölni, mert esküdt ellensége volt mindannak, amit a korabeli Róma képviselt. Így a római kultúrának is.
A gimnáziumi latin órákon tanultuk meg, hogy Tusculum az ókori Itáliában kivételezett szerepű város volt. A hagyomány szerint Odüsszeusz fia alapította - később itt épített villát többek között Cato és Cicero. Cicero itt írta a Tusculumi beszélgetéseket.
Ebben a művében olvashatunk a lélek kiműveléséről, megnemesítéséről. Ami nem más, mint a kultúra megszerzése, magunkba szívása.
Cicero a megművelés, szántás-vetés, földművelés jelentésű cultura szóból alkotta meg a cultura animi fogalmát. Nemcsak a földet lehet megművelni, termőre fordítani, hanem az emberi szellemet is. Így teremtődik meg a lélek kultúrája.
Animo delectatur - tanította Cicero Tusculumban. Szellemi élvezet. Animo delectatur - tanította nekünk a Rákóczi gimnáziumban Szerdahelyi tanár úr, hang-súlyozván, hogy Cicero, Cato, Horatiust, Seneca, Tacitus olvasása a szellemi gyö-nyörűségek gyönyörűsége.
Ezért nevezett bennünket szerencséseknek, mivel latint tanulhatunk. Cox tanár úr sejtette, mi több, megérezte, hogy olyan idők következnek, amikor a latin nyelv tanítása kikopik, kiiktatódik az éltünkből. Avittnak és szükségtelennek ítéltetik.
Sejtette és érezte, hogy a világ és benne Európa másféle irányt vesz: a szellemi kultúra rovására az anyagi kultúrát választja. Ha ugyan ezt kultúra szóval egyáltalán illetni lehet.
Tudója és hirdetője volt annak, hogy a latin nyelv nemcsak szimbolikus megjele-nítője az antik, görög-római kultúrából táplálkozó európai kultúrkörnek, hanem közvetítője és képviselője is.
Tudta, és érces hangján elkiáltotta: ha a latint eldobjuk, az európaiságot dobjuk el. Észre sem vesszük, és helyébe hozzuk a provincializmust, a kisszerűséget. A humánum helyébe beköltözik a közöny, a részvétnélküliség: az embertelenség. A szellem kultúráján, a szellemi gyönyörűségeken nevelkedett ember helyett az anyagilag sikeres ember lesz az igazodási pont.
Amikor - néhány éve -, a budai Bartók Béla úton utolszor láttam Cox tanár urat, már nem ismert meg. Ment a járdán az összetöpörödött, arasznyi ember, ment szigorú - de nem is szigorú, inkább haragos arccal.
Akkor volt ilyen haragos, amikor nem készültünk fel - hibátlanul - a memoriter-ből, Catoból, Ciceróból és a többiekből.
Másokra haragudott már az aggastyán, nem reánk: a világra. Amely új eszmény-képet fogadott el az utóbbi fél évszázadban.
Ment - csoszogott - a járdán a drága kis öregúr, és mormogott maga elé valamit, felindulva. Talán Carthagót, talán Catilinát ostorozta.
Latinul, természetesen.