Jegyzet

Költő és hadvezér.
Pázmány Péter tanítványa, aki tudását, műveltségét itáliai tanulmányútján - Rómában, Nápolyban, Firenzében - fényesítette tovább. Itt szerezvén meg a jártasságot nemcsak a poeticában, hanem a hadtudományokban, a politikai irodalomban is. Itáliából hazatérve már hat nyelven beszél, nyolc nyelven olvas.
Költő a legnagyobbak, hadvezér a zseniálisak közül való.
És politikai közíró. Az első magyar publicista.
Tőle magától tudjuk, az Obsidio Szigetiana - a Szigeti veszedelem - olvasóknak szánt ajánlójából, hogy eposzát egyetlen télen vetette papírra. Több ideje nem adódott rá. Az ő mestersége ugyanis nem a poézis, „hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatjára annál.” Homérosz és Vergilius hosszú esztendőket szánhatott művére: „őnekik más gondjok nem volt, nékem ez legutolsó volt.”
Mert országot, nemzetet kell menteni. Kardot kell kötni, hadakat gyűjteni, vere-kedni. Őrt állani a szüntelen veszedelemben.
Két tar között megmaradni.
Írhatna bár békében, csendben még remekműveket - hiszen magyar földön, az 1600-as évek derekén Zrínyi Miklós tollának nincsen párja. De ha a Szigeti veszedelem után ír, jószerével már csak prózát. Vitairatokat, emlékiratokat, politikai leveleket, röpiratokat. Mai fogalmaink szerint: publicisztikát. Nemzetet ébresztő, katonákat tanító, nevelő, lelkesítő írásokat.
Lapja, újságja nincs, hogyan is lehetne a hadak dúlta Magyarországon! Gondolatai hogyan jutnak el mégis, például a vitézeihez? Felolvassák a szavait a táborban, esti tábortűznél a betűvetéshez értő hadnagyok, továbbadja, aki hallja és megjegyzi:
„Virtus a vitézség, virtus az állhatatosság, virtus az okosság, egyszóval minden jót teszen a virtus.”
A virtus nélküli nemzet megadja magát. Eltemeti a história.
Mikor ír a virtusról horvát bán, a déli végek katonai főparancsnoka? Ama ritka szünetekben, amikor éppen nem gyakorolja. Két ütközet, két portya, két vadászat között. Ír, amikor elcsen egy kis időt a hadak vezetésétől, sereg gyűjtésétől, tár-gyalástól, alkudozástól, várostromtól, várvédelemtől, hidak felégetésétől, hidak megóvásától. Ír, amikor elcseni az időt a politikától - ír, hogy így is harcoljon.
Ilyekor tévődik papiruszra a Vitéz hadnagy, a Tábori kis trakta, a Mátyás király életéről való elmélkedés, Az török áfium ellen való orvosság.
Ez utóbbi méltó - prózai - párja a Szigeti Veszedelemnek. A cím fölé illesztett latin mottó - „Sors bona, nihil aliud…” - egyszerre ars poeticája az írástudónak és had-vezérnek:
„Jó szerencse, semmi más.”
És a folytatás:
Szép és dicsőséges a hazáért meghalni.
Eléri a halál a menekülő férfit is.
Még szebb a hazáért élni.
Úgy indítja ezt a nagy lélegzetű publicisztikát Zrínyi, ahogy írást még nem indítottak magyar nyelven. A földrengés zúgása morajlik fel, s mintha leszakadnának az égboltról a csillagok:
„… Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek ne keseredjék meg a szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küszködéseden egy bíztató szót ne mondjon? Egyedül leszek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedel-medet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a vesze-delem, ihon az emésztő tűz!”
Egy országot ragad meg, ráz, ébreszt iszonyatos erővel - és öleli magához szerelemmel. Tudja, hogy most reá bízatott ez a nagy hitekben bízó, nagy roskadásba visszahulló magyarság.
Költő és hadvezér. Két óriás egyazon személyben. A hadtudományok kiváló isme-rője, a modern, rugalmas hadviselés híve és megvalósítója. A török rettegi, 1664-es győztes téli hadjáratát Európa ujjongva ünnepli. Bécs már kevésbé. Még azon az őszön, a csáktornyai erdőben - megjelenik a vadkan.
De most a magyar történelem kivételes ajándékára emlékezünk. A jövetelére.
Háromszázkilencven esztendeje született, Horvátországban, Ozoly várában. Szü-letésének évfordulóján egyszerre visszhangoznak bennem a Szigeti veszedelem záró és Az török áfium ellen való orvosság egymással is feleselő sorai.
„Míg élek, harcolok az ottomán hóddal,
Vígan buríttatom hazám hamujával.”
Másfelől:
„Szép és dicsőséges a hazáért meghalni…
Még szebb a hazáért élni.”
Élni inkább, igen, ha lehet. Ha választhatunk.
De a hazáért, csakis érte.