Jegyzet

A kenyérboltba tartva, a főutcán meglátom Józsit. Az árokparton gubbaszt, törökülésben. Ismerem őt, hosszú évek óta. Annak idején vékony, nyurga fiúként tűnt fel a tómelléki településen, ruganyos mozgással, élénk, vidám szempárral. Ipari alpinista volt, magas házfalakat, gyárkéményeket mászott meg, keresett szépen. Aztán egyszerre csak megneheztelt a világra, és kivonult belőle.
Mostanra meglassúdott, fejét, arcát itt-ott már őszülő, borzas haj, kusza szakáll borítja. Ebben a sűrű szőrbozótban elvesznek az arcvonásai, mélyre temetkezik a szeme.
A hangja is fakó lett, színtelen, a beszéde fáradt, imbolygó, mint a járása. No, persze a kannás bor, a szabad ég alatt töltött telek, a fagyott lábujjak, a betegségek… És hát a kivertség tudata.
De azért néha még kihúzza magát, felveti a fejét, mint ilyenkor a tavaszi lomtalanítás idején. Úgy megy végig a főutcán, mint akinek hirtelen fontos hivatalt adott a kiszámíthatatlan élet.
És hát adott is, mert nagy nap ez a mai. Lomtalanítanak. Józsinak ilyenkor az utcán a helye, szemrevételezi, vizsgálja a házak előtt az árokparti kupacokat, lim-lom dombokat, kisebb-nagyobb szemétkazlakat.
Valami mindig marad belőlük. A java, persze nem marad meg, a javát elviszik, mit elviszik - elragadják a lomozók. Ezek furgonokkal járnak, kisebb teherautókkal, a kevésbé tehetősek régi, húsz éves Zsigulikkal. De visznek mindent, amit vinni érdemes: autógumit, kenyérpirítót, rozzant tévét, foltos huzatú fotelt, horpadt mellű konyhakredencet - mindent, aminek csereértéke van, ami valahol még hasznosítható.
Józsinak marad az aprólék, a törmelék, hanem ő tudja, hogy a kincsek mindig ott lapulnak, ahol már senki sem keresi őket.
Józsi tudja, hogy a mohósággal együtt jár a felületesség, a sietséggel a figyelmetlenség. Ő nem rohan, ő nem siet, neki van ideje.
A hajléktalan szegényebb, mint a templom egere. És mégis dúsgazdag, mert milliomos. Időmilliomos.
Üldögél tehát Józsi a főutca legforgalmasabb szakaszán, az árokparton, egy feltúrt lomhegy mellett, és nézi, ahogy a szél felkap egy-egy nejlonszatyrot, üres tejeszacskót, és sodorja, dobja az úttestre, a járművek elé. Hadd vigye, hadd sodorja! Ha viszi, ha sodorja, nem kár értük. Nincsen bennük akkor semmi. A kép meg csak tisztul.
Józsinak társa is van, ahogy észrevesz, bemutatja nekem. Jánosnak hívják. Mostanság csöppent ki abból a másik, rendezett életből, de hogy miért, arról nem beszélnek. Nem tartozik az most ide. János zömök, Józsinál is borzasabb ember, alighanem idősebb is. De hajléktalannak még fiatal, jóval fiatalabb Józsinál. Tehát Józsi parancsnoksága alatt áll.
- No - mondja Józsi Jánosnak. - Centiről-centire mindent!
Vagyis úgy keressen, úgy kutasson a maradék kupacban, hogy ugorjon ki a szeme. Nyúljon az újságpír alá, kotorjon bele a lyukas lábasba, hajtogassa szét a rongyos szőnyeget. Mert a kincs ott lapul, ahol a lomizók nem keresték, hál’ Istennek nem, ez az ostoba népség.
És ott is van, természetesen. Bár nem János talál rá, igazság szerint nem is találhat, mert ő még kezdő hajléktalan. Rendje van mindennek, a hajléktalan világban is.
A kincset Józsi kotorja ki a mélyről: egy apró színházi látcsövet. A szeme elé emeli a csillogó tárgyat, körbepásztázza az utcát.
- No, János - mondja. - Erről van szó!
János bólogat, megvan a kincs, nem kétséges.
- Mit látsz vele? - kérdi Józsit.
- Ezzel mindent!
János elveszi a kukkert, néz bele ő is. Néz, néz, mereszti a szemét.
- Te - mondja Józsinak. - Ez üres!
- Hogyhogy üres?
- Nincsen benne üveg! Nincsen meg a lencséje.
- No és! - mondja Józsi. - Nem az a lényeg! Tán színházba megyünk vele?
Olyan érv ez, ami Jánost is lefegyverzi. Átadja magát ő is a boldogságnak.
A kenyérbolt ajtajából látom, hogy egymás kezéből kapdossák ki a látcsövet. Kukucskálnak vele, vizslatják az eget és a földet. Ha valami érdekeset látnak, a fejükhöz kapnak, a térdüket csapkodják, rekedt hangjukon felnevetnek. Játszanak felszabadultan, mint a gyerekek.
Két önfeledt szőrmók a kidobott holmik romjai között.
Hiába, nagy nap ez a mai. Józsinak és Jánosnak a legnagyobb.
Lomtalanítanak.