Jegyzet

A múlt esztendőben emlékezhettünk volna halálának százötvenedik évfordulójára. De hát nem emlékeztünk: Debály Ferenc Józsefről teljesen megfeledkeztünk. Megvallom töredelmesen: jómagam sem ismertem a nevét.
Csak most ismertem meg, a dél-amerikai labdarugó világbajnokság napjaiban, amikor fel-felcsendült az uruguayi és paraguayi himnusz. Mindkettő zenéjét ő szerezte, ez a kalandos életű szabadsághős. A nagyszerű zeneszerző és karnagy.
Ha itthon marad, alighanem a reformkor nagyjai közé emelkedik. Ki tudja, tán ő lesz a Himnusz vagy Szózat zeneszerezője. De nem maradt: vitte a forró vére, a távoli világok megismerésének vágya.
Pedig úgy indult az élete, a bécsi császárság fennhatósága alatt, hogy a szokásos katonazenészi pályát futja be. Az egykori szörényi bánságban született, a ma már a régi nevére sem emlékező Kajántón, 1791-ben. Apja, aki Joseph Haydn tanítványaként lett katonazenész, gondosan egyengette a pályáját. Ferenc az osztrák ármádia ifjú zenésze, majd a lipcsei és a bécsi tanulmányok után a szárd királyság hadseregének karmestere. Olasz lányt vesz feleségül, hat gyermekük születik.
Megbecsült ember, megfelelő fizetséggel - ám Dél-Itáliában, a piemonti-szárd királyságban oly unalmas az élet. Hajóra ülnek, irány Brazília, Rio de Janeiro, a zene, a tánc, a változatosság hazája.
Rióban azonban sárgaláz járvány pusztít, nem köthetnek ki. Az uruguayi főváros, Montevideo viszont fogadja őket. Debály Ferenc - Francisco José Debali néven - a Caja de Comédia városi zenekarában nyer zenészi állást.
Aztán hamarosan a harctéren találja magát. Önként jelentkezik, hogy védje új hazáját az argentin támadás ellen. Maga az uruguayi köztársaság elnöke, Rivera fogadja őt, és kinevezi a tábori zenekar karmesterének. A caganchai győztes csatában a körülzárt uruguayi fiúk a magyar zeneszerző friss katonaindulóit énekelve törik át az ostromgyűrűt. Debály Ferenc a sebesültek ellátásában segédkezik. Éppen egy levessel teli kondérral igyekezik hozzájuk, amikor három argentin lovas körbefogja. Az egyiküket leönti a forró levessel, a másikat lelövi, a harmadik megfutamodik.
És még népszerűbbé válik, amikor megírja a Himno a Caganchát, a győztes csata himnuszát. A köztársaság elnöke hívatja Maestro Debalit, és felkéri, hogy nagy költőjük, Figueroa versére szerezzen zenét, komponálja meg Uruguay nemzeti imáját.
A földkerekség leghosszabb himnusza ez. Magával ragadó induló. Dallam, tűz, s minduntalan visszatérő fogadalom:
„A haza vagy a sír!”
Igen, ezt a himnuszt énekelték Dél-Afrikában Forlanék. Ennek a himnusznak a dallamára ölelkeztek össze, égre emelt szemmel, áhítattal és elszántan. Felemelő érzés volt látni őket.
Miként a paraguayi játékosokat is. A paraguayi himnusz zenéjét 1846-ban szerezte maestro Debali. Ők is a szabadságukért küzdöttek azokban az években. Azóta éneklik, a stadionokban is:
„Köztársaság vagy halál!”
Az argentin diktátor nem nyugodott bele Uruguay önállóságába. 1843-ban - földön és vízen - körbezárta Montevideot. Kilenc évig tartott az ostrom. Debály Ferenc ekkor ismerte meg Giuseppe Garibaldit, aki hétszáz olasz önkéntessel érkezett a tengeren, hogy harcoljon az uruk szabadságáért.
Barátság született közöttük, életre szóló. Hát, hogyne születetett volna, amikor az olasz fiúk - a sokszoros túlerő ellen - Debály Ferenc indulóit énekelve szálltak csatába. Hát hogyne született volna, amikor ők mindketten tudták, hogy a rabságnak nincs olyan változata, amelyben élni érdemes. Nincsen más választás: „A haza vagy a sír!” Ugyan ki más lehetett volna az ostrom alatt született hetedik Debály-gyermek keresztapja, mint Garibaldi?
A hős olasz aztán hazament, Itália szabadságát kivívni. Debály Ferenc nem ment, hová is mehetett volna, Világos után?
Tán nem is akart menni. Uruguayi lett, életre-halálra. 1859-ig száznegyvenhárom zeneművet szerzett, szimfóniákat, versenyműveket, szerenádokat, indulókat, táncdalokat.
Latin-Amerikának ezen a táján mindenki ismeri a nevét. Ha egyszer eljuthatnék oda, beh’ szívesen főt hajtanék előtte Montevideoban. A Francisco José Debali utcában.