Jegyzet

Most, hogy Dél-Afrikában véget ért a labdarugó világbajnokság, most már szerénytelenség nélkül elmesélhetem, hogy mi is rendeztünk foci-vébét. Méghozzá 1954-ben, a Vasi Hegyháton, nevezetesen Andrásfán. Abban az esztendőben ment ki az Aranycsapat Bernbe, hogy a brazil-, és uruquvay-verés után, a döntőben ránk szakadjon az égbolt. Az utolsó előtti percben az angol bíró nem adta meg Puskás szabályos, egyenlítő gólját. De ezt ne emlegessük, mert ez a seb ma is nyitott, és már nem is gyógyul be soha. Soha az életben.
Maradjunk csak a hegyháti vébénél, amelynek szervezője jómagam valék, tizenegy esztendős koromban. Július elején kerékpárra pattantam, és körbekerekeztem a közeli falvakat: Győrvárt, Péterfát, Mihályfát, Telekest. Az idősebb fiúk azt mondták, hogy Vasvárt semmi esetre se hívjam meg, mert ők három olyan csapatot is kiállíthatnak, amelyek tönkrevernek bennünket. Márpedig mi győzni akartunk.
A megkeresett falvak elfogadták a meghívást. A mérkőzéseket Andrásfán rendeztük, a kovácsműhely mögötti réten, kellő előkészületek után. Ha jól emlékezem, a magasra nőtt füvet Zubor János bácsi kaszálta le, minden ellenszolgáltatás nélkül, puszta lelkesedésből. A kapufákat, még előbb Gerencsér Lali bácsi, a bognár faragta, szakértelemmel, a sport iránti ismert elkötelezettségével. Szabvány szerinti kapuk voltak, szélesség, magasság pontosan kimérve - bár a hálók hiányoztak róluk. Honnan is telt volna nekünk hálóra?
Jó csapatunk volt, sorra nyertük a mérkőzéseket. Ám sorra nyerték a győrváriak is. Velük játszottuk a mindent eldöntő mérkőzést. Sokáig vezettek, egy góllal bár, de épp elegendővel, hogy elvigyék a pálmát. És mi fáradtunk. A győrváriak mind nyolcadikos fiúk voltak, mi jó néhányan csak ötödikesek, hatodikosok. Ráadásul a kapusuk a tizenötödik évét is betöltötte, járásszerte ismerték már a nevét. Nem lehetett neki gólt rúgni. A lapos labdát, a magasat, a pörgetettet, a csavartat szinte csak elkapta, mint a fecske a legyet. A közeli lövésekre pedig úgy vetődött rá, mint a villám.
Ebből baj lesz - mindnyájan éreztük. Vasárnap koradélután volt, acsargó napsütés. Folyt rólunk a víz, zihált a tüdőnk, remegett a lábunk. Látták a szurkolóink is, hogy szenvedünk.
Szerencsére Zubor János bácsi a segítségünkre sietett. Rezes hangú, alacsony termetű, enyhén görbe lábú ember volt, szelíd és barátságos mindenkihez. Hanem akkor másról volt szó. Életről-halálról. Meghallotta, hogy a győrvári kapus oda szólt a kapu mögött álldogáló andrásfai lányoknak: hozzanak már neki a közeli patakról egy kis vizet. Bár ellenfél volt a fiú, de magas, jóképű, divatos, „háris” hajjal. Két lány indult is volna mindjárt Gót Feri bácsihoz, a kovácshoz, hogy kannát kérjenek tőle, és megmerítsék vízzel.
János bácsi magához intette a lányokat, és röviden, de hathatósan elmagyarázta nekik, hogy miféle bűnt kívánnak elkövetni.
- Elment az eszetek? - kérdezte tőlük. - Árulók akartok lenni?
A lányok kétségbeesve tiltakoztak: ők nekünk szurkolnak, szívvel-lélekkel, az iskolatársaiknak.
- Akkor mondjátok meg a kapusnak, hogy lesz víz! Lesz, ha beenged egy gólt!
A lányok megmondták, a kapus büszkén megrázta a fejét. De a mérkőzés még tartott, a nap odatűzött a kapujára, néhány perc múlva újra kezdte, hogy hozzanak neki egy kis vizet.
Zubor János bácsi nem hagyta őrizetlenül a lányokat, és ők tudták a dolgukat.
- Engedj be egy gólt!
A kapus visszamorgott, hogy nem, akkor inkább szomjan vész! De harmadszorra már megadta magát.
- Jól van! Ha hoztok vizet, akkor mellé vetődöm!
Erre már - szép, kék zománcos kannában - megérkezett a hús patakvíz. A győrvári kapus ugrott oda, de Zubor János bácsi elállta az útját.
- Az egyezség szerint! - mondta zordonan.
- Jól van, beengedek egy gólt! Hadd igyam!
- Előbb engedd be! Utána ihatsz!
Így történt, hogy kiegyenlítettünk.
Egy-egy lett a vége, ezzel - jobb gólaránnyal - 1954-ben megnyertük a foci-vébét. Sajnos, csak a hegyhátit.
Mivel nekünk volt egy Zubor János bácsink. Az Aranycsapatnak meg Bernben - sajnos - csak egy lelketlen angol bírója.