Jegyzet

Ismerjük-e őt? Számon tartjuk-e, hogy kétszázhúsz esztendeje született?
Négy éves korában veszíti el az édesanyját. Tizenegyedik esztendejében az édes-apját.
Tizenöt évesen találkozik először Kazinczy Ferenccel, Csokonai Vitéz Mihály temetésén. Néhány év múlva, ifjonti lelkesedésében éppen Csokonai és Berzsenyi Dániel költészetén köszörüli majd a tollát. Tévedéssel kezdi a pályát, hogy aztán megrendítő igazságok meglátásával, döbbenetes sejtelmekkel fejezze be.
Egyáltalán, tudjuk-e, hogy hol született?
Nem Szatmárcsekén, miként elhamarkodottan, avagy tudatlanul rávágnánk. Jól lehet itt élt legtovább, itt alszik a csónak fejfás sírban.
Itteni magányában, 1823-ban öt verset ír. Közülük az egyik - pontosan dátumozta - egyetlen napon, egyetlen estén-éjszakán szakad ki belőle.
Január 22-én. Ez a Hymnus. Éppen a krisztusi korhoz közelít. A harmincharmadik évében jár.
A legmagányosabb esztendeit éli. Társasága: a könyvei, az írópadja és a lúdtoll. Van esztendő, amikor ki sem lép a kúriából. 1822-ben azt kérdi az egyik emberétől, hogy learattak-e a földjein.
- Már az őszi vetéssel is végeztünk, tekintetes úr! - érkezik a válasz. Máskor kigyullad az ősi nádfedeles ház teteje. Berontanak hozzá kétségbeesve:
- Ég a ház! Ég a ház!
- Akkor oltsátok! - pillant fel a könyvéből.
- De nagyon ég!
- Akkor nagyon oltsátok!
Tudjuk-e, hogy öt hosszú évig tart az önkéntes száműzetés? Aztán hol elmenekül Csekéről, hol visszamenekül. Költő és kritikus. A politika porondján kilenc esztendő múlva jelenik meg.
Le tudjuk-e írni a külsejét? Gyönge testalkatú volt, félszemű, de bévül láva forrt, égető tűz sistergett ebben az esendő külsejű, erősen kopaszodó férfiúban.
„Egy erős lélek törékeny test láncai között” - rajzol róla portrét 1832-ben, Po-zsonyban, az 1832-36-os országgyűlés napjaiban Kossuth Lajos. E portré szinte az akkor természetesen nem létező fényképezőgép hitelességével örökíti meg Szatmár vármegye országgyűlési követét. Tar fej, amelyet őszbe vegyült kevés hajszál leng körül; a színtelen arcon a magányosan átvirrasztott éjszakák nyoma. „Szava tompa, mély és érctelen, mint egy síri hang” - ám, amikor szólásra emel-kedik, megemeli ökölbe szorított jobb kezét, az arca átszellemül. Hívei „a lelkünk lelkével” vélik őt hallani.
„Íme, ez a haza…- kezdi a naplóját 1832 decemberében - S te mit fogsz érette tenni?… Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni?” Magát bíztatva, erősítve kérdi: lesz-e ereje, lesz-e bátorsága szembeszállni az akadályokkal. Hálátlanság, félreértést nem rettenti-e? Állja-e az ostromot a kísértések közt?
Állja, másfél esztendőn át. Vannak hívei a diétán, Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc, Kossuth Lajos. És az országgyűlési ifjak, akik megérzik, hogy koruk legkülönb magyarját tisztelhetik benne.
De vannak ellenségei is, szép számmal. Hát, hogyne, a reformokat, a magyar nyelv védelmét, a jobbágyfelszabadítást, a közös teherviselést szorgalmazza. Vármegyéje hazarendeli Pozsonyból a bajkeverő embert. Széchenyi búcsúztatja, Kossuth Országgyűlési Tudósításai gyászkeretben jelennek meg. Az országgyűlési ifjak fáklyás menetben kísérik hosszú kilométereken át.
Vissza a száműzetésbe, Szatmárcsekére, gazdálkodni. A kor legnagyobb költője sertéseket és juhokat szaporít, szilvafákat plántál.
Belegondoltunk-e a sorsába? Szembenéztünk, szembenézünk-e az utolsó nagy versével, a Zrínyi második énekével. 1938 nyarán szántja e sorokat a kalamus - tizenöt évvel a Hymnus megírása után:
„...És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblű nép...”
Nincsen a magyar irodalomnak ehhez fogható iszonytató kiáltása, kétségbeesetten kegyetlen jóslata. Negyvennyolc éves. A nemzethalál víziójával vívódik, és a perbe fogott Wesselényi Miklós védelmére készül. Pontot téve a védőbeszéd után, kezéből kihull a toll.
Néhány éve főiskolai hallgatóimat megkérdeztem: ki írta a Himnuszt? Tízből öten tudták. Ki zenésítette meg? Tízből hárman válaszolták, hogy Erkel Ferenc. És mikor énekelték el először? Senki sem tudta, hogy 1844-ben, tehát hat esztendővel Kölcsey halála után.
A Zrínyi második énekét senki sem ismerte közülük.
Csodálkozzunk-e hát, a közeli múlt kínos esetén? Az egyik országos napilap rövid beszámolót közölt arról, hogy Kölcsey Ferenc szülőfalujában, a Himnusz születésnapján, január 22-én megkoszorúzták a költő mellszobrát. „Ünnepi beszédet mondott Sző Demeter polgármester.” Így!
Istenem! Sződemeter község - ekként, egybe írva - az egykori Szilágy vármegyé-ben található. Ma Romániához tartozik.
Itt született a félvakon is legmesszebbre látó magyar. A szél és hab ellen küzdő politikus, a megvesztegethetetlen kritikus, nemzeti imánk poétája.
Hallgatjuk-e még őt valaha, a „lelkünk lelkével”?