Jegyzet

Szomoróc. Hány magyar ismeri ezt a nevet?
Hányan tudják, hogy kilencven esztendeje kilenc magyar visszadobta a trianoni szerződést?
Úgy döntöttek, hogy nem fogadják el. És két hónappal a diktátum kihirdetése után megtámadták Jugoszláviát.
Kilenc szomoróci legény - százezres hadsereg ellen!
Azaz többen voltak mégis kilencnél, mert a kercai magyar helyőrség parancsnoka, Rankay József is csatlakozott hozzájuk a tucatnyi katonájával.
Így már mindjárt más...
Kercaszomor, ez az őrségi falu, amely most, augusztusban a győztes ütközet kilencvenedik évfordulójára emlékezett, akkor még nem létezett. Akkor még két külön falut jelölt a térkép, Kercát és Szomorócot. Jóllehet, összetapadtak, mint az ikrek, hiszen csak a Kerca patak és egy fahíd választotta el őket.
Meg - Trianon óta - az országhatár. Kerca a magyar oldalon maradt. A szintén színtiszta Komorócot odarendelték a belgrádi király koronája alá.
Mígnem a szomoróci legények, a kicsiny kerkai helyőrség támogatásával meg nem rohanták a fahíd szomoróci oldalán silbakoló szerb és szlovén határőröket. Úgy elkergették azokat, hogy a fegyverüket is elhányták.
Jugoszlávia egy egész ezreddel küldte vissza őket. A szomoróciak velük is felvették a harcot. A túlerő leverte őket, mindnyájukat elvitték a muraszombati és a marburgi börtönbe.
De a csatának híre ment mégis, és csoda történt. A nemzetközi határkiigazító bi-zottság, amely a négyzetcentimétereket is fukaron mérte - ha egyáltalán mérte -, kiszállt a helyszínre. És Szomorócot - 1922. februárjában - hivatalosan is visszaadták Magyarországnak. A kilenc legényt pedig, másfél évi rabság után visszaengedték a hazájukba.
A támadást Papp Sándor szervezte meg, a kilenc legényből négyen Pongrácz-fiúk voltak.
Utódukat, ifjú Pongrácz Sándort régóta ismerem. Papp Sándor az anyai nagyapja, idős Pongrácz Sándor az apai nagyapja volt.
Mostanára odaütött a dér az ő fejéhez is. Vékony, szíjas, inas ember. Dús haj, penge élű arc. Ilyenek lehettek a régi Pongráczok is, mint ő. Ilyen lehetett az édesapja is, aki a második világháborúban a Kárpátok védelmében esett el. A szomoróci Pongráczokat már Kun László adománylevele is említi. Határvédők voltak, Árpád-korabeli katonák. Nem mozdultak innen évszázadok óta. Csak Trianon parancsolta volna el őket - ha hagyják.
S mivel nem hagyták, áll tehát még az ősi Pongrácz porta. Ahol a kercaszomori ünnepség napján múzeumi bemutatót tartottak.
Errefelé a nagy udvarok megett még nagyobb hátsó kertek feküsznek. Az Őrség szinte mindenben szegényebb, mint Vas megye más vidéke, annál gazdagabb a szem és a lélek számára. A tágas terek a szabadság érzetét keltik.
Igaz, ebből még nem lehet megélni, de az őrségi ember azt mondja: nem baj, in-kább szegényen, de szabadon.
Amikor megismertem őt, arról kérdezgettem ifjú Pongrácz Sándort, hogy miből élnek meg? Mert abból a húsz holdból, ami az édesapjáról maradt, a két gyerme-kével és az öreg édesanyjával itt nemigen élhetnek meg. Különösen úgy, hogy asszony sincs a háznál, mert a felesége, negyvenkét éves korában meghalt.
- No, talán a találékonyságból - felelte némi tűnődés után.
A múzeum, a roncsmúzeum például, amit évtizedek során létrehozott a hátsó kert-jében, ez is ilyen őrségi találékonyság.
A magas szalmakazlak között harminc-negyven régi mezőgazdasági gép. Kiszu-perált, rokkant masinák. Traktorok, vetőgépek, szántógépek. Vaskerekes cséplőgépek, Zetorok, szecskavágók, darálók, olajütők. Mások rég eladták volna ócskavasnak. Ő meg csak gyűjtötte, hordta őket a kertjébe, mint valami kincseket.
Az emlékezet kedvéért is, a megélhetés miatt is.
Az emlékezet azt jelenti, hogy ne múljon el nyom nélkül a múlt. Az a kilencven év, amit Trianon óta megéltünk. Az a hatvanöt év, amit a második világháború után végigküszködtünk.
A megélhetéshez pedig az járult hozzá, hogy Pongrácz Sándor sorra rendbe hozta a roncs gépeket. Szerelés közben kitanult egy szakmát, megtanította rá a fiát is. A megjavított roncsok, persze már nem mennek vissza a földekre, de a helybéliek, a szomszéd falubéliek hozzák a még szolgálatos masinákat: „Bütykölje már meg, Sándor!
Ő pedig megbütyköli. Segít az embereken, és kiegészíti, amit a föld hoz.
- Miből él meg az ember? - túrt bele az üstökébe, amikor nála jártam. - Hát a találékonyságból. Meg abból, hogy nem hagyja magát.
Azért nem, többek között, mert őrségi ember.
Mert Pongrácz.
Mert a két nagyapja visszaütött még Trianonnak is. Innen, ebből a kisded faluból. Szomorócból.