Jegyzet

Nomen est omen? A név maga a végzet?
Múlt év szeptemberében, amikor Szigetváron jártam, hallván Haramia Jánosné nevét, nem akartam hinni a fülemnek.
A szigetvári parkba, ünnepi megemlékezésre voltam hivatalos. A műsor végén ezt hallottam a mikrofonból:
„Most pedig Haramia Jánosné megkoszorúzza a szigeti hősök emlékoszlopát!”
Szeptember hetedike volt. Négyszáznegyvennégy évvel előbb, 1566. szeptember 7-én, ezen a napon, esett el a vár, halt hősi halált Zrínyi Miklós és maroknyi csapata.
Annak idején, 1566 nyarán Nagy Szulejmán - a mohácsi győző - nem ide készült a seregével. Eger ellen indult. Siklósnál azonban rajtaütnek, és alaposan megcsipdesik a szigetvári vitézek. A vén szultán megdühödik, megváltoztatja a szándékát. A török sereg irányt változtat, Szigetvár alá hömpölyög.
Sziget a legerősebb végvár a Dél-Dunántúlon. De míg odabenn a magyar-horvát védősereg létszáma két és félezer, az ostromgyűrűt százezer török zárja be. És háromszáz ágyúval vereti a falakat.
Odabenn Zrínyi Miklós, az ötvennyolc éves várkapitány katonái elé állva, fennhangon mondja a fogadalmat:
- Esküszöm, hogy soha el nem hagylak benneteket! Veletek élek és halok, jó és balszerencsét együtt tűrök veletek!
A várvédők nevében a sereg deákja válaszol:
- Mi, polgárok, lovagok, gyalogok és őfelsége zsoldos katonái esküszünk, és szentül fogadjuk Istennek, a mi keresztény felsőségünknek, a hazának s a mi urunknak, gróf Zrínyi Miklósnak, hogy hívek és mindenben engedelmesek leszünk. Állhatatosan ígérjük, hogy vele élünk és halunk!
Négy hét alatt a védők hét rohamot vernek vissza, s bár egyre fogynak, még ahhoz is van bátorságuk, hogy ki-kitörve a falak mögül, rendet vágjanak az ellenség sűrűjében.
Szeptember hetedikére azonban a védők helyzete reménytelenné válik. Segítségnek se híre, se hamva, a gyermekek, a nők éheznek. Lángba borul már a belső vár is. Zrínyi leveti a páncélingét, dolmányt ölt és sötétkék bársony mentét. Fején gyémántbogláros, kócsagtollas süveg, kezében görbe kard, kis kerek pajzs.
Így ül lóra, és a még életben maradt bajtársaival kiront a pogányra. Az utolsó emberig, az utolsó csepp vérükig verekednek.
Erre a napra emlékeztünk a múlt évben, a szigetvári várkertben. Ott ahol egy öt méteres fakereszt áll, amely déli irányba néz. Tárogató szólt, végvári katonadalok dallamai szálltak. Valaki ünnepi beszédet mondott.
Aztán előlépett egy kis fehérhajú öregasszony. A kereszt alá állt, és röviden elmondta, hogy miért tartozunk örök hálával a szigeti hősöknek.
Nem frázisokkal megtűzdelt hivatalos beszéd volt ez, csak néhány okos, meghitt szó. Néhány szívből eredő, lélekből kiszakadó mondat.
Özvegy Haramia Jánosné emlékezett.
Kétszer is megkérdeztem a mellettem álló önkormányzati tisztviselőtől, és ő megerősítette, igen, ez a neve. Idevaló asszony, itt, Szigetváron éltek az elődei, mind.
A férje is régi szigetvári családból származott. Megbecsült szabómester volt a városban. Már jó két évtizede eltemette őt. De úgy érezte, hogy vannak neki más halottai is.
Elfeledett halottak. Végvári vitézek, Zrínyi Miklós katonái.
Tizenöt esztendeje bement a polgármesteri hivatalba, és elmondta, hogy keresztet kíván állíttatni a várvédők emlékére.
Ekkor, 1994-ben emeltette az öt méter magas fakeresztet, a saját megtakarított pénzéből. Azóta - kezében virágkoszorúval - minden szeptember hetedikén a kereszt elé járul, oldalán a lányával meg az unokájával. És mond néhány keresetlen szót, arról, hogy csak addig lesz hazánk, amíg el nem felejtjük a történelmünket. A hőseinket.
Csak megindulva gondolhatok rá. Abban a városban, amely épp a napjainkban jutott a csőd szélére, egy szigetvári kisnyugdíjas összerakott annyi pénzt, hogy emlékművet állíttasson a várkertben. Megkoplalta, nyilván. Az ő pénzecskéje nem folyt el, az ő forintjainak nem veszett nyomuk.
A „harami” szót egyébként az ország-hódító pogány hozta be hozzánk, Mohács évszázadában.
Haramia Jánosné: nomen est omen? A név maga a végzet?
Ó, dehogy. Egy hűséges, kicsi, magyar öregasszony neve.