Jegyzet

„Cédulák egy természetrajzba”. Ezzel a címmel írt tárcasorozatot az öregedő Gárdonyi Géza. Hősei: rovarok, pókok, bogarak - állandó és átmeneti vendégek az egri remete házában, kertjében.
Hősei: a természetben velünk együtt lakó társaink, akik - bizony - éppen úgy viselkednek, mint az emberek. Az író legalábbis ezt a következtetést vonta le cédulázgatás közben.
Az ötletet tehát tőle csentem, Gárdonyitól, már esztendőkkel előbb, engedelmet kérve ehhez a Parnasszuson tanyázó nagy egritől.
Céduláim így aztán szépen gyűlnek - alakítgatván velencei kertünk állandó és átmeneti vendégeinek portréját, jellemrajzát. Madarak, lepkék, darazsak, szitakötők, hangyák, vakondok viselt dolgait cédulázgatom - abbahagyhatatlanul. Mert minduntalan kiderül, hogy keveset, édeskeveset tudok róluk. Sokkal színesebb, sokkal változatosabb, sokkal meglepőbb az életük, miként elköny-veltem volna róluk.
Legújabb cédulám a sündisznónkról íródik.
Ismerjük őt, esztendők óta. Az öreg diófa és a kamra közötti bokrok alján tanyázik, nyáridőben mindenképp. A fagyokat nyilván másutt vészeli át - talán a fáskamrában, talán másutt. Eddig még nem hívott meg magához téli vendégségbe.
Nyáron azonban a mi szeretett vendégünk, aki előttünk éli az életét. Legalábbis az éjszakait.
Különösen ilyenkor, augusztus elején élénkül meg.
Este tíz óra után indul a diófa alól, megkerüli a mogyoróbokrokat, és rááll a süni-ösvényre. Ez a kerítés mellett vezet, ahol pöfögve, óvatosan csörtetve, szertartásosan végigvonul, mígnem a tornácunk elé érkezik. Itt megáll, veszélyt szimatolva, mégis csak emberek közelségébe érkezett. Ezekkel meg jobb óvatosnak lenni. Csak kis hallgatózás, felderítés után indul tovább. Szorosan a lépcső mentén masírozik el, az egyirányú vágányon. Hol öntudatosan pöfög, hol meg mérgesen szortyog, mint aki elégedetlen valamivel.
Nyilvánvalóan a soványnak ígérkező vacsorával. Éppen ezért igyekszünk a kedvében járni. A már jól ismert útvonal bizonyos pontjaira kisebb-nagyobb csomagokat helyezünk el. Leginkább a húslevesből megmaradt csontokat kedveli, amelyekről szépen lefejthető a hús és az ín. Aztán másod-, harmadnap a csontok, a porcogók is elropogtathatók.
Ez az óvatos, komótos csörtetés, ez a morózus pöfögés, szortyogás, ez a meghitt lakmározás a maradékokból hozzátartozik a nyarainkhoz. A süni már mesebeli lény. Kis unokám szájtátva hallgatja a kitalált kalandjait ennek a bár tüskés, ám békés, kedves lénynek, aki naponként, menetrendszerűen közlekedik a diófától a diófáig.
Magam is jóságos, szelíd kertlakóként tartottam számon mindeddig a barátunkat. Vasárnap éjszaka azonban a kerítés mellől jajgató, szinte sivító hangokat hallot-tam. Meg-megújuló sikoltásokat.
Az első percekben arra gondoltam, hogy baj érte a sündisznónkat. Útját állta egy éjszakai rabló, megsebezte váratlanul egy ragadozó. De hát ki és mi sebezheti meg őt? Ki férkőzhet hozzá ehhez a testhez, amely veszély láttán rögvest szögesdróttá gömbölyödik össze?
Nem is ő jajongott kétségbeesve. Hanem egy szerencsétlen pocok, aki éppen a mi tüskés kertlakónk áldozataként vergődött.
A bokrok mélyén zajlott a dráma - ki avatkozhat be ilyenkor a természet törvénye-ibe?
Vad szortyogás, morgás, csapkodás - és hosszú percekig zajló irgalmatlan haláltusa. A sündisznó nem végzett azonnal az áldozatával. Megsebezte, és játszott vele. Elengedte, mintha futni hagyná, majd utána kapott, újra meg újra. Mint aki élvezi a jajgatást, a kínzást.
Végül, nagy sokára csend lett. Aztán a menetrendszerű éjszakai járat megérkezett a tornác sarkához. Jött pöfékelve, szuszogva, elégedetten, és a lépcső mentén el-pöfögött a szállása felé.
Megvetettem őt, kiparancsoltam a szívemből. És a haragvásom azóta sem múlik.
- Ó, ez a békés álcájú, tüskés fenevad... Ez a meseromboló...
De csitt! Mit háborgok itt a céduláim felett?
Hiszen nem tett mást, mint amire született. Úgy viselkedett, ahogyan az éjszakai ragadozók viselkednek.
És ahogy, nem ritkán - az emberek.