Jegyzet

Megkérdeztek néhány esztendeje egy gyimesvölgyi kisfiút, látta-e mostanság Kallós Zoltánt.
Látta is meg nem is. Csak annyit látott, hogy egyszeriben felbukkant, aztán mindjárt tovatűnt.
- De hát, hová lett?
- Zoli bácsi mind az utat járja - mondta a fiúcska.
Akként találkoztam vele én is először, hogy jött is, ment is. Az 1980-as évek elején egy erdélyi vendéglátó házban ültem, ahol a házigazda szaporán töltögette a pálinkát. Amúgy sem dugta volna el, de hát a gyimesfelsőloki búcsú napja volt.
Egyszerre csak, a hátunk mögött, halkan belépett a konyhába Kallós Zoltán. Lábujjhegyen járt, ahogy megszokta Ceausescu Romániájában.
A házigazda felpattant, mint aki királyt köszönt. A vendég sok esztendő előtt tanító volt a gyimesi völgyben. Aztán elhelyezték máshová, hosszú évekig nem látták. Csak a hírét hallották, hogy jár, járja a Mezőséget, Kalotaszeget, Moldvát, a Gyimeseket, az erdélyi rengetegben didergő kis fészkeket. És egyszer-egyszer Felsőlokra, hozzájuk is megérkezik.
Nesz nélkül járt, hiszen figyelték minden lépését.
Azaz figyelték volna, mert gyakorta nyomot veszítettek. Kallós Zoltán jobban ismerte a hegyi ösvényeket, a kerülő utakat, mint a figyelők. Minden faluban voltak jóemberei, akik ajtó nyitottak neki az éjszaka közepén is. Akik látták is, és ha kellett - például, ha faggatni kezdték őket -: ugyan bizony a színét sem látták.
Nem beszéltek erről soha, mert az élet nagy, titokzatos rendeléseiről nem kell beszélni. Elég volt tudni azt, hogy Kallós Zoltánnak járnia kell.
Őneki nyomába kellett erednie Kőmíves Kelemennek, Basa Pistának, Kádár Katának, Molnár Annának, Barna Péternek. Neki meg kellett találnia a Szályka Rózsákat, akik úgy beszéltek, úgy énekeltek, azon a nyelven, amelyen a Juliánus-korabeli magyarok. Neki meg kellett találnia - az utolsó pillanatokban - a mulandóságra ítélt balladákat, keserveseket, a szerelmi, a párosító dalokat, a ráolvasókat, a bájoló imádságokat, az egyházi énekeket. A Magyar Tudományos Akadémián tizennégyezer felvételét őrzik.
Ehhez úton kellett lenni, folyvást. Kallós Zoltán - nyűtt cipőjében, kopott ruhájában - a szakadékok, az égbe nyúló fenyőfák felett is átlibbent. Magnetofonjával hol előbukkant, hol tovatűnt: maga is a népmesék hősévé vált.
Intézmény lett: a reménység hirdetője, bizonyítója.
Megrendülve olvasom most a vele készült interjút az egyik magyarországi újságban. Arról kérdezik őt, hogy milyennek látja a magyarság helyzetét az anyaországban.
Nem látja megnyugtatónak.
„Mert Magyarországon - mondja Kallós Zoltán -, van egy olyan társaság, aki azt vallja, hogy mindent ki lehet mondani, csak azt nem, hogy magyar. Sajnos, van egy olyan kozmopolita társaság. Azt mondják, hogy a magyar népdal idejét múlt, primitív, múzeumba való kacat. Hazudnak. Mert a magyar népdal még mindig érzelmeket kelt az emberekben és mondanivalója van, mindenki számára.”
„Nem fordult-e meg a fejében - kérdi az újságíró-, hogy átköltözzön Magyarországra?”
„Nem! Mert Erdélyben is megmaradhatunk magyarnak. Talán még jobban, mint Magyarországon.”
1990 után kollégiumot alapított szülőfalujában, Válaszúton. Ma már nyolcban hallgatója van a Kallós-kollégiumnak, huszonkét falu magyar kisdiákjaiból. Jó néhányan itt tanulják meg az anyanyelvüket, mert a falujukban már régen nincsen magyar iskola.
Néha azért felbukkan nálunk, az anyaországban is Kallós Zoltán.
Néhány hónapja megláttam őt az egyik pesti aluljáróban. Feléje indultam, hogy köszöntsem, de mire átverekedtem magamat a tömegen, már tovatűnt.
Jött is, ment is.
Hát, hogyne, járja az utakat, mind.
Hiszen még csak a nyolcvanötödik esztendejét tapossa.