Zenei kincsestár

125 éve született, 50 esztendeje hunyt el a XX. századi magyar zeneművészet egyik legsokoldalúbb mestere, Weiner Leó. A Dohnányi által képviselt konzervatív, késő romantikus iskola és Bartók forradalmi modernitása között némiképp háttérbe szorult ez a komponistaként és zenepedagógusként egyaránt nagy formátumú muzsikus. Alig találni azonban olyat a múlt század világhírre szert tett magyar zenészei között, akiknek pályáján ne állna ott Weiner Leó útmutatása és példája. Mesterének vallotta őt Reiner Frigyes, Doráti Antal, Ferencsik János, Fischer Annie, Rév Lívia – és a sor hosszan folytatható. Hogy a zeneszerző Weiner viszonylag mégis kevéssé ismert, az jórészt a bartóki életmű bombasztikus újdonságának tudható be. Weiner maga jóval visszafogottabb volt: Bartók művét nagy tisztelettel, ugyanakkor némi idegenkedéssel fogadta. Amikor – Lajtha László jóvoltából – megismerkedett a magyar népzene kincseivel, szembeötlően eltérő felfogásban avatta ezt a koncertmuzsika részévé, mint Bartók tette. Különleges státuszt foglal el e szempontból a nem túl nagy terjedelmű Weiner-életműben a ma felhangzó Concertante zongorára és zenekarra. 1923-ban keletkezett, egy időben Bartók Táncszvitjével és Kodály Psalmus Hungaricusával. Weiner muzsikája ilyen kortársak mellett is megőrizte sajátosan ízléses, mégis egyéni zamatát. Bónis Ferencet idézzük: „A Concertino első tétele tavaszi fantázia: csupa karcsú és kecses vonal, álmodozó líra. A második tétele erőteljes tánc-fantázia. Szellemes, magával ragadó muzsika, a magyar népdal világának érdekes, egyéni stilizációja.” A mű budapesti premierjének szólistája Dohnányi Ernő volt, a most következő felvételen Isabelle Oehmichen ül a hangszernél, a Weiner Kamarazenekart Weninger Richárd dirigálja.