Schubert utolsó befejezett zongoraszonátája, a 960-as jegyzékszámú, B-dúrban íródott. Ezt a felejthetetlen daltémával induló, himnikusan emelkedő fájdalomkölteményt nem csak az életműben elfoglalt sajátságos helye teszi a schuberti esztétika összefoglalásává. A Montaigne-féle meghatározást juttatja eszünkbe a szerelemről: vágyakozás a tovatűnő után. Mint annyi korábbi szonátatételében, Schubert ezúttal is egyszerre érzékelteti a szépség lenyűgöző, elementáris hatását és az ember mulandóságának tudatát. Erdélyi Miklós talán ugyanerre gondol, amikor Schubert-könyvében így jellemzi a szonátát: „hátborzongatóan csodás”. Később egy Raffaello-arcképhez hasonlítja a szerzeményt: „talán ezen az arcon van ilyen megfoghatatlan, befelé néző, csendes, szelíd szomorúság.” Ma az első két tétel hangzik el. Alfred Brendel játszik.
