A nagyszerű Schubert-zongorista, Alfred Brendel sorozatától a Deutsch-jegyzék 760-as tételeként szereplő, Liszt által is meghangszerelt C-dúr, úgynevezett Wanderer-fantáziával veszünk búcsút. Az 1822-ből való, négy tételes szerzemény némiképp idegen testként áll a schuberti zongoramuzsika korpuszában. Noha alapötlete A vándor című Schubert-dalból ered, az igen virtuóz szerzemény jóval kevésbé lírai a szonáták legtöbbjénél. Hatását inkább formai és előadói bravúrokra alapozza, aminek oka abban áll, hogy a művet Schubert egy Hummel-növendéknek ajánlotta , és minden igyekezetével azon volt, hogy a virtuóz zongoratanár előtt demonstrálja stiláris jártasságát. A variációs formában Schubert a klasszikus elődök – Mozart és Beethoven – tanulékony követőjeként áll előttünk. A dalszerűség így ezúttal csupán az Adagióban majd harmadik tétel rondótémájában jelenik meg, ott is jobbára csak próbára téve a dalszerűség erejét a virtuozitás és a formai komplexitás ellenében. A kezdőtétel diadalmas főtémája – mely súlyos, ellenpontszerű, mondhatni tudós formában tér vissza a zárótételben – alapjában véve maga is demonstratív, visszatéréseiben is inkább patetikus, mintsem költői. Az Adagio komor gyászindulóval késlelteti a daltéma érvényre jutását. Schubert minden bizonnyal leginkább beethoveni alkotásáról van tehát szó – ezt igazolhatja az a feljegyzés is, amely szerint Schubert egy alkalommal félbeszakította a fantázia előadását, és így szólt: „játssza el az ördög ezt a vacakot!” A zongoránál Alfred Brendel.
