Jegyzet

Számontartva a címe annak a könyvnek, amely Balogh István egykori tábori lelkész, később az ÁVÓ foglya, majd gönci plébános életét mutatja be mintaként és tanulságként. Szerzői az unokahúg Prevozné Balogh Irén és Rostás Gábor.

Kevés könyv került a kezembe az utóbbi években, amelyet úgymond: nem lehet letenni, de ez a könyv ilyen. Miért? Mert a sorokon keresztül „átjön” Balogh István élete, szelleme, stílusa, aurája, s akik még abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ismertük őt, most pár órát, amíg olvassuk ezt a könyvet, ismét vele lehetünk. A szerzők nem magukat akarják előre tolni, hanem Pista bácsit. Idéznek tőle, fogolytársaitól, barátaitól, paptársaitól és mindenkitől, aki ismerte őt.

Dr. Balogh István 1917-ben született Sárospatakon, s alig végezte el a szemináriumot máris tábori lelkész lett, s ment a frontra a katonákkal, majd esett fogságba aznap, amikor véget ért a háború. Az ezután következő hat év volt Pista bácsi legfontosabb korszaka, ahogy ő írta: „Életem fénypontja a hadifogság volt”. Miért? Mert ott, az embertelen és kilátástalan körülmények között bontakozhatott ki a cserkészettel magába szívott kötelességtudás, a keménység, a kitartás, a rendületlenség. Mindazok a tulajdonságok, amelyek segítik a túlélést s nem csak a sajátját, de a fogolytársakét is. Ő volt, aki minden vitás kérdésben a foglyok érdekeit képviselte, aki az éhségsztrájkokat megszervezte. Miért? A koporsós temetés engedélyezéséért, a karácsonyi éjféli miséért. Pista bácsi volt, aki az éjféli misén ellenőrként részt vett orosz lágerparancsnoknak odaszólt: „A mi szokásaink szerint a misén a férfiak fejfedő nélkül vesznek részt, kérem, ön is vegye le a tányérsapkáját!

Bátorság? Az. Szókimondás? Az, mert Pista bácsi tudta, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetben sem szabad meghunyászkodni, mert az ember a legelveszettebb helyzetben is ember, akinek jogai vannak, a természetjog örök értékei.

Meg is kapta érte a jutalmat, amikor végre hazajöhetett, 1951-ben az ÁVÓ vette kezelésbe két és fél évre, s látható, ehhez a harmadfél évhez képest a hat éves fogság üdülőhely volt. S amikor összeverve, egészségileg tönkre menve 1953 októberében kiengedték azzal kellett szembesülnie, hogy az akkor egzisztáló főpapság már nem azonos a nyolc évvel ezelőtt itt hagyottal, hogy az ötvenes évek magyar egyháza már nem azonos az 1940-es évek elejének egyházával. Pista bácsi számára nem volt evidens, hogy a püspöki aulákban az állam által odahelyezett „Bajszos püspökök” ülnek és dirigálnak, hogy püspöke csak a kertben sétálva mer vele beszélni, hogy 48 éves koráig nem kaphat plébánosságot, csak egyik helyről helyezik a másikra, nehogy nagy hatású beszédeivel, hittanos neveltjeivel felkavarja állam és egyház békés egymás melletti állóvizét.

1965-ben kerül Göncre, amely akkor a világ vége volt s kezd el építkezni abban a házban, ahol egykor Károli Gáspár fordította elsőnek magyar nyelvre a Bibliát. Nem csak a kezdetben ellenséges falunépét állítja maga mellé, de Gönc a fővárostól épp távolsága miatt lesz menedék, értelmiségiek és egyháziak találkozóhelye, s ennek a helynek gyújtópontjában Balogh István áll. Nem csak a fiatalokat gyűjti maga köré, de felekezettől-, kortól- és világnézettől függetlenül segít mindenkinek, aki hozzá fordul. Akinek orvos kell, annak azt, akinek szalámi, annak azt, akinek gépkocsi kiutalás, annak azt szerez. Ismeretségi köre országos, sőt világméretű, magam, mint ügyvéd szerepelek a listáján s nem egy megkeresés érkezik hozzám rá hivatkozva. Az internetet megelőzően ő volt az első „network”, az első hálózat kialakítója, s mindezt félig legálisan, félig titokban, állandó egyházvezetői és Állami Egyházügyi Hivatali nyomás alatt, de nem félve!

85 évesen vette magához a Jóisten, egy nehéz, mintaszerű, de nem mindennapos papi élet után. Én mondtam halotti beszédét temetésen a pataki templomban, s megtisztelő, hogy most ez a könyv, a Katolikus Tábori Püspökség kiadásában emléket állít róla, mindannyiunk szükségére. Tolle, lege! Vegyétek és olvassátok!