Jegyzet

Terheléses szívvizsgálatra mentem a Budai Irgalmasrendi kórházba. Régen jártam ott, de még emlékeztem, hogy a Duna felőli oldalon van egy nagy parkolója a bejárat előtt, így ott tettem le a kocsit. Délelőtt 11 óra volt, 34 fok meleg. Budapest szenvedett a későn jött nyárban, az emberek mintha felöltözve szaunáznának, az aszfalt visszaveri a nap melegét, de a legnagyobb baj maga a Nap, amely így ezred előre már rég nem jóbarátunk, hanem egyre veszélyesebb UV sugárzásával az ellenségünk. Ilyen nyári napon 10 óra után napfényen csak az legyen, aki nem tud mást tenni.

Gyors léptekkel közelítettem meg a bejáratot, ahol minden ajtót zárva találtam, kivéve egyet; így azon boldogan ugrottam be a zárt előcsarnokba. Pár lépést tettem, s már majdnem befordultam a kórház lépcsőházába, amikor egy fiatalember lépett elém s udvariasan érdeklődött hová megyek. - Terheléses szívvizsgálatra, ide az első emeletre. - Akkor forduljak meg - mondta, menjek ki az utcára, kerüljem meg a Zsigmond közön át az egész háztömböt, majd menjek be a Frankel Leó úti bejáraton, jöjjek vissza ide, ahol most állunk, ettől a ponttól úgy négy lépésnyire, s akkor felmehetek az emeletre. - Bocsánat - mondtam - nagy a meleg, talán rosszul hallottam, ön azt mondja, hogy ezt a négy-öt lépést nem tehetem meg, hanem menjek ki a hőségbe, a napra és kerüljek vagy 300 lépést? - Igen - mondta kimérten - mert ez nem bejárat. - De ha nem lenne az, én most nem állnék itt, mondtam még mindig hidegvérrel - hiszen nyitva volt egy ajtó, én bejöttem és már csak négyet-ötöt kellene lépnem és ott vagyok, ahová igyekszem.
- Az ajtó tévedésből maradt nyitva, itt nem tud bemenni, ez nem bejárat - mondta szenvtelenül, mint egy értetlen bugyutának, aki nem érti a szavát.

Hirtelen Örkény egypercese jutott eszembe, amikor a pasas felfújható gumimatracot akar bérelni, de a kiszolgáló közli vele: - Az nincs, mert mi csak nyugszéket, vízisít és felfújható gumimatracot adunk bérbe. Én is azt gondoltam, ez nem történhet itt most velem. Az egész jelenet abszurd, mégis hátborzongató: négy-öt lépésre vagyok a kórház előcsarnokától, de nem léphetek oda be, pedig semmiféle akadály nincs előttem, leszámítva ezt a fontoskodó férfiút, aki most nyilván azt akarja a tudomásomra hozni, hogy ő e percben felettem áll, mert eltilthat valamitől, aminek semmi értelme, hiszen éppen tán az ő mulasztása révén volt nyitva az az ajtó, amelyen bejöttem és.... nincs és.

Akkor már éreztem, hogy az én terheléses vizsgálatom itt az előcsarnokban megkezdődött. Kissé magasabb frekvencián, de még mindig udvariasan megkérdeztem az urat, hogy kihez van szerencsém? És ki a főnöke, akivel tán beszélhetnék s ezt a nem túl bonyolult kérdést tisztázhatnánk, de emberem úgy hallgatott, mint egy karthauzi, mint egy csuka, mint Setét Lajos a néma levente. Két hasonlóan fehér köpenyes férfiú állt épp az ajtóban, tőlünk három lépésre. Segélykérően néztem feléjük, hátha van valami lehetőségük az ügy normális megoldására? Egyikük odalépett; kérdeztem ő kicsoda, tud-e segíteni? Válaszából kitűnt, hogy ő a fürdő vezetője. Neki is előadtam ezt az abszurd helyzetet, s megkérdeztem, mi akadálya lenne, ha nem kellene a tűző napon körbesétálnom a kórház épületét, hanem csak ötöt lépnék, ahogy ők is megteszik mindjárt. A fürdő főnöke is nemet mondott. Szép, tisztára mosott fehér pólóing volt rajta, mellén a pecsét: Budai Irgalmasrendi Kórház. Ahogy ezt olvastam, átfutott a gondolat, vajon tudják-e ezek az emberek, mit jelent az ’irgalmas’ szó az ő munkahelyük nevében? Tudják-e, mit jelent az irgalmasság? Tudják-e, mit tesz, aki irgalmas? S ha már e szép nevű és nagy múltú kórház dolgozói, akkor nem kellene-e viselkedésükben megfelelni e szó jelentésének?

S egyáltalán mi, akik nem viseljük mellünkön e kórház emblémáját, mi járókelő polgárok, nyitott ajtókon beeső, tilalomfákat nem tisztelő, tilosban járni akaró, az élet hűs oldalán lavírozni szerető szerencsétlenek, mi tudjuk, mi az, hogy irgalom? Adunk-e esélyt másnak, vagy mindig letörjük a kettétört nádszálat, mindig elfújjuk a pislákoló mécsest? Irgalmas vagyok én most, amikor egy rádióban, ráadásul a Katolikus rádióban elmesélem ezt a történetet?
Végül is mit csináltak ezek az emberek? Azt, amit számukra előírtak, a nem bejáraton betért beteget nem engedték be. Joguk volt hozzá? Minden joguk megvolt, csak hát az irgalom ott kezdődik, ahol a jog véget ér. Kyrie eleison - mondjuk minden mise elején. - Uram irgalmazz! - Ha beengednek e férfiak, szabálytalanságot követtek volna el? Bizony azt! Így viszont lelketlenséget. Ők választottak. Én melyiket választanám? Végül megkérdeztem a magát a fürdő vezetőjének valló férfiút, hogy neki ki a főnöke? Azt válaszolta: - Kozma Imre.

Hát kedves Imre atya, régi kedves jó barátom – akinek az irgalomhoz van némi közöd, ezt az elmúlt évtizedekben már mindenki tudja rólad –, kérlek, vedd úgy, hogy most elmeséltem neked egy történetet. Én is azt vallom: Irgalmat akarok s nem áldozatot! Ha majd netán összefutsz ezekkel az én embereimmel, kérlek, légy hozzájuk irgalmas! Nem úgy, ahogy ők, hanem ahogy Te szoktad.