Jegyzet

Magyar focisták állnak a gyepen. U21-es válogatottak. A hangszóróban megszólal a Himnusz. Az ifjak arcára rá van írva valami örömtelenség, valami nemtörődömség. Valami közöny.
Tűnődöm már jó ideje: honnan az üveges tekintet a magyar válogatott labdarugók arcán. Kivonulnak a stadionba, felsorakoznak, és amikor felcsendülnek a magyar himnusz hangjai, a többségük bámul mereven, unottan, faarccal. Akad, aki esetleg tátogni kezd, zavarodottan, szégyenkezve, aztán a tétova szájmozgást is abbahagyja.
Korosztályi sajátossága lenne ez a nemtörődömség a földgolyón felnőtt új nemzedéknek?
Ugyan.
Az idei jégkorong világbajnokságot - olyan óriások, mint a kanadaiak, az oroszok, a svédek előtt - a finnek nyerték. Öröm volt nézni őket, hogyan ünnepelnek a döntő után. Mint lobogó sörényű csikók száguldoztak a pályán, magasba emelt ütőikkel köszöntötték a szurkolóikat, aztán a fotósok előtt összeálltak a jégen, és egymás vállát karolva énekelték a finn himnuszt. Egymás után tán ötször is, nem tudtak betelni vele. Ragyogott az arcuk a boldogságtól, ahogy dallamról dallamra haladtak, ahogy átitatódtak a nemzeti imájuktól.
És azt láthatjuk a képernyőn, hogy a nagyvilág labdarugói - a legnagyobbak is - büszkén vallják meg, hogy mely nemzethez tartoznak, szívvel, lélekkel, eltéphetetlen érzelmi szálakkal.
Az uruguayiak, a nyári Copa America győztesei minden mérkőzésük előtt egymás vállába kapaszkodtak, az égre emelték a szemüket, és belezengték a stadionba a himnuszukat. Amelynek a refrénje így hangzik: „A haza vagy a sír!”
Más csapatok tagjai a szívükre emelt kézzel éneklik végig a nemzeti imájukat.
Megnézhetjük az angolokat, a franciákat is, akiknek nem egy színes bőrű labdarugójuk van. Csak elvétve fordul elő, hogy valamelyikük néma marad az angol vagy a francia himnusz hallatán.
Semmi sem véletlen - a sport világában sem. Ahhoz, hogy a nehéz csatákban győzzön egy válogatott, hogy Európa- világ- vagy dél-amerikai bajnok legyen, a tudás mellett szükség van a tökéletes érzelmi azonosulásra is.
A küzdőknek tudniuk kell, hogy hova tartoznak, kiket képviselnek. Más módjuk erre ott már nincsen: a labda útnak indítása előtt át kell élniük nemzeti himnuszuk minden sorát. Fel kell töltődniük vele, hogy erőt merítsenek belőle a győzelemhez.
A mieink pedig az üveges szemükről ismerszenek meg. Meccseik előtt ott álldogálnak a gyepen, felsorakozva, címeres mezben, és amikor felhangzanak a Himnusz dallamai - néhány kivételtől eltekintve - csak bámulnak bele a levegőbe.
Dzsudzsák Balázs például kivétel. Ő énekli a Himnuszt. Már nemegyszer megvallotta az érzelmeit, a nyilatkozataiban is. Nem felejtette el Hollandiában sem, hogy magyar, és nem fogja elfelejteni Dagesztánban sem, ahová nemrég igazolt. Talán nem véletlen, hogy a mérkőzéseken is rendre kimagaslik a csapatból. Nemcsak a tehetségével, hanem a lelkesedésével is. Hajnal Tamás is énekli a himnuszt, Vanczák Vilmos is.
De nem énekli a nemrég volt ifjúsági, U-20-as válogatott társuk, aki amúgy olasz csapatnál keresi a kenyerét, esze ágában sincs. Összezárja dacosan, távolságtartóan a száját. Miként maguk elé merednek némán a többiek is, a külföldi bajnokságban játszó hátvédtől, a melegítőnadrágos kapusig.
Nos, ha már a kapust emlegetem.
Grosics Gyulától tudom: 1953-ban, amikor a magyar csapat a Wembley stadionba indult a londoni szállodájából, a játékosokon úrrá lett valami bizonytalanság. Némi félelem is: mégis a saját földjükön verhetetlen angolok várnak rájuk. Puskás Öcsi - a kispesti vagány - az arcukra nézett, és rákezdett a Himnuszra. A többiek, felszabadultan, utána. Zengett a busz. Aztán a Wembleyben ámultak az angolok.
Igaz: némileg a focihoz is konyítani kellett.
Mindez 1954-ben történt. Akkor még Aranycsapatunk volt. Minden vonatkozásban az.
U21-es válogatottunk nem volt. Most van.
Nézem őket a televízióban - a londoni hat három után ötvenhét esztendővel. Ők már a képernyőn láthatók, akár milliók nézhetik őket. Húsz, huszonegy éves fiúk. Felsorakoznak a pálya közepén, címeres mezben. És a tizenegy magyar játékos közül hárman éneklik a himnuszunkat.
A többiek: csukott száj, unott, közönyös tekintet.
Ellenfeleik ugyanezen korosztály tagjai. Amikor az ő himnuszukat játszották, tizenegy olasz fiú énekelt fennhangon, felemelt fejjel. Ragyogó arccal, átszellemülten, büszkén. És énekeltek, a kispadról felállva, ugyanígy, a tartalékok is.
A mérkőzés eredménye: három null, Itália javára.
Aligha véletlenül.