Régizenei félóránkban Nápolyba látogatunk. A naptár 1733-at mutat, és az Alessandro Scarlatti operaiskolájáról híres város új műfajt készül világsikerre vinni. Az intermezzoról van szó, mely megnevezés némi magyarázatra szorul. A mitológiai témájú operák korszaka nem tűrte meg színpadán a tréfás, komikus ábrázolását. Hát még a sikamlós, kétértelmű, vérbő olasz vígjátékot! Pedig Goldoni hazájában vagyunk, és a komédia jellegzetes alakjai – mint a pókhasú, orránál fogva vezetett, szerelmes öregúr és a gazdája eszén túljáró, nyelvelő cseléd – alig várják, hogy dalban szőhessék cseleiket. A nagy öregek, mint Alessandro Scarlatti igyekeznek hát kijátszani a műítészek éberségét, és operafináléikban kész minioperákat kerekítenek, melyeknek szólamai önálló, bonyodalmas életre kelnek. A közönség lelkesedése végül arra készteti a komponistákat, hogy a súlyos operafinálék szünetébe külön kis operajeleneteket iktassanak. Ez a leleményességből létrejött műfaj viseli majd az intermezzo megnevezést, és minthogy a nagy operák többnyire három felvonásosak, az intermezzo habkönnyű cselekményét két felvonásocskára szabják. A műfaj mindmáig legismertebb remeke Giovanni Battista Pergolesi kisoperája, Az úrhatnám szolgáló. Komponistájának korai, 26 éves korában bekövetkezett halála felmérhetetlen vesztesége a zenetörténetnek. Méltán feltételezzük ezt, hisz ma is népszerű remekei, elmélyült Stabat matere és felhőtlen intermezzója kiapadhatatlan invencióról tanúskodnak. Ma és a jövő pénteken Az úrhatnám szolgáló briliáns muzsikájában gyönyörködhetünk. A cserfes Serpetta szerepében Maddalena Bonifaccio; a házsártos Umbertót Siegmunk Nimsgern kelti életre; a kíséretet a Collegium Aureum együttese szolgáltatja. Az első felvonást halljuk.
