Zenei kincsestár

1. Ma a modern idők muzsikáiból hallgatunk meg két szerzeményt - de úgy is fogalmazhatunk: a modern időket hallgatjuk meg úgy, amint az idő művészetében, a zenében megfogalmazódnak. Szenvedélyes szimfonikus muzsikákat válogattunk ma estére - cáfolva azt a közvélekedést, hogy a kortárs komolyzene csakis elidegenítő effektusokkal képes kifejezni a modern ember életérzését. Igaz, mindkét ma elhangzó kompozícióban a modern ember Beethovennel kezdődő konfliktusa áll az előtérben: az egyén vívódása a közönyös, máskor ellenséges, de mindenképpen kozmikus erőfölényben lévő világegésszel. Mahler fojtott, vontatott, elcsigázott-elszántan fölszakadó gigászi vágya is ott kísért mindkét műben: a romantikusok megtépázott hite az ember győzelmében. Elsőként egy lett komponista, Peteris Vasks szerzeménye következik, Musica Dolorosa - azaz Gyötrelmes zene. A mű szenvedélyes adagioval kezdődik, majd egy mind feszesebb, zaklatottabb crescendo vezet be az ember szenvedéseinek misztériumába. E gyötrelmes szakasz lehanyatlása után komor béke, áldozat utáni áhítat sír fel a csellón, mígnem - beteljesítve a szenvedés elfogadásának lélektani fejlődését - átszellemült zenekari piano vezet át a gyötrelmeken át megerősödő hit erejét sugárzó rapszodikus zárlatba. France Springuel játszik csellón, az I Fiamminghi Zenekart Rudolf Werthen vezényli.

2. France Springuel és a Rudolf Werten vezette I Fiamminghi Zenekar most a grúz származású, Antwerpenben élő Giya Alexandrovich Kancheli szerzeményét játssza: A szélsírta zene. A szerző zenés liturgiának titulálta művét. A különös cím ismét az egyén-kozmosz konfliktusba vezet. A mű orkánszerű mennydörgéssel kezdődik, ezt a teátrális indítást követi egy idilli, szinte pasztorál téma. A két téma váltakozásában a cselló mintha ismét a kozmosz és a lélek; a kérlelhetetlenség és a lágyság páros vívódását érzékeltetné - és e mű zárlata is a nyugalom, a szelídség örök uralmát emeli a harc emléke fölé. A komponista így gondolkodik a muzsikáról: „A zene, miként maga az élet, elképzelhetetlen romantika nélkül. A romantika a múlt, a jelen és a jövő hatalmas álma - az eljövendő szépség ereje, amely fölébe kerekedik a tudatlanság, a korlátoltság, a küzdelem és a gonosz hatalmának.”